Amelyik típust a legjobban rühellem, az az irreálisan szemét antagonista, illetve ennek "alfaja", az, akinél a halála előtti utolsó másodpercekben szándékozik az alkotó lenyomni a néző torkán egy olyan szomorú gyermekkori (de legalábbis jó régi, még abból az időből való, amikor a karakter "tiszta" volt) flashbacket, aminek hatására azt reméli, hogy az eddig csupa ellenszenves dolgot majd egy varázsütésre megbocsátjuk neki, mert mit tudom én "jajj, hátha szegény Pistike anno rabszolga volt, akkor már minden érthető!" Hát nem, rohadtul nem, főleg az nem, amikor a gonosz annyira szemét, hogy nem csak a "jófiúkat" szívatja/öldösi, de még a saját embereit is. Ezt sosem értettem, ráadásul logikailag is hülyeség, hiszen hogyan lehetne ütőképes egy olyan brigád, ahol eleve a tagok nem bíznak egymásban, megpróbálják ott "megfúrni" a másikat, ahol csak tudják és akkor egy ilyen 7-8 tagú brigád "vezetői székében" egy olyan fazon ül, aki szintén ugyanezt csinálja, csak "magasabb szinten", mivel ő nem csak próbálkozik kicseszni a többiekkel, hanem ha mondjuk valamelyikük túlcukrozza a reggeli kávéját, helyből meg is öli. Ráadásul a többiek szeme láttára, hadd féljenek csak tőle, hiszen ez előbb-utóbb úgyis lázadást szít majd és az mindig nagy ötlet, ha a saját embereimet uszítom magam ellen.
Erre a típusra jó példa pl. a Fushigi Yuugi-s Nakago, vagy az Inu Yashás Naraku, akik kb. lélekben egymás ikrei is lehetnének. Mindkettő végig irreálisan mocsok, nem egy emberük emiatt ellenük is fordul, mégis annyira táposak, hogy nem hogy egészen a végéig legyőzni, de még csak kellemetlen helyzetbe hozni sem nagyon tudják őket hőseink. És persze mindkettőnél be is dobnak egy szánalmas húzást a legvégén a mangakák: Nakago a rég megölt anyját, Naraku meg Kikyou-t hiányolja, mielőtt véglegesen megsemmisítik őket. Mondanom sem kell, hogy semelyik megnyilvánulás nem váltott ki belőlem semmilyen érzelmi hatást, hiszen ha valaki már nem is tudom hány ember haláláért felelős és végigszemétkedi a teljes sorozatot, nem fog meghatni, hogy hiányzik neki anyuci, meg hogy rossz gyerekkora volt. (Megjegyzem, ez a húzás még talán működne, ha látnánk rá a sztori közben legalább
utalásokat, hogy az ilyen köcsögöknek is van szíve, vagy esetleg a "kiirtok mindenkit a vérbe és enyém lesz az abszolút hatalom!" motiváción túl más is hajtja őket, de ilyen "utolsó pillanatban bedobott szánalomcsont" formában nálam teljesen hatástalan a dolog.)
"Meglepő módon" a fenti karaktertípus kvázi ellentéte pedig a legnagyobb kedvencem: amikor adott egy szereplő, akinek kb. olyan múltja van, amilyet az ellenségednek sem kívánnál, vagy ha nem is volt non-stop kín a múltbéli élete, de valami hatalmas trauma árnyékolja be, ám ennek ellenére nem hogy ezen felül tudott emelkedni és nem lett valami szánalmas emós, vagy bosszúszomjas antagonista, de még ezt a tragédiát/múltat fel is használja arra, hogy úgymond "ebből erőt merítve" másokon segítsen, ha pedig magafajta (de rossz oldalra tévedt) élettörténetű fazonnal kerül szembe, vele is megpróbálja megértetni "életfilozófiáját", hogy attól, hogy neked rossz volt, még nem kell másokkal is rosszat tenned, vagy hogy sosem késő tiszta lappal kezdeni. Persze ezek a karakterek is fegyverhez nyúlnak végső esetben, illetve sokszor őket is megkísérti múltjuk árnyéka, de jellemzően azért igyekeznek felesleges vérontás nélkül lerendezni a dolgokat. Hozzá kell tenni, hogy természetesen ők sem Jézus Krisztusok, sokszor a szerencsének, vagy egy másik szereplőnek köszönhetik, hogy nem harapnak fűbe félúton, de ennek ellenére töretlenül hisznek pacifista filozófiájukban, ami egyfajta tisztelettel is felruházza őket, még akkor is, ha épp szándékosan játsszák a hülyét. Erre a típusra a tökéletes példák Vash és Kenshin. (Utóbbiból szigorúan a manga-változat, mivel az animés egy "fillerkedő" és végül sehová sem jutó fazon, vagy ha az OVA-t nézzük, akkor egy emós szánalom, aki pont arra nem volt képes, ami a mangabeli énjének egyik legfőbb tulajdonsága: a megbocsátás. Másoknak és magának is.) Sajnos ez a kettő ezidáig az egyetlen példák is erre a típusra, akiket ismerek, de szívesen fogadok még ajánlásokat hasonló karakterekről!
Ezeken túl ilyen "futottak még" kategóriák:
-A legtöbb háremanime főhőse halálra idegesít. Pedig őket legalább próbálják néha szerethetőre írni, de jellemzően három kategóriába kerülnek:
a, A férfiatlan lúzer, aki akár nő is lehetne, ezen túl pedig kb. nincs semmilyen személyisége, szereplése annyiban merül ki, hogy mindig pont a megfelelő szavakat adja a rendező a szájába, amik legyenek bár akármennyire minimalisták és jellegtelenek is, pont elegek ahhoz, hogy az aktuális háremtag belé szeressen. Innentől majd a csaj védi meg őt, neki csak félnie és jajgatnia kell. (Kivéve, ha nagyritkán kap valami asspull-jellegű powerupot, amikor a fanok már nagyon húzzák a szájuk, hogy mennyire egy rakás szerencsétlenség az egész karakter.) Amúgy az, hogy femininek, még annyira tán nem is zavarna, de a probléma ott kezdődik, hogy ha bárki azt kéri tőled, hogy jellemezd az ilyen típusú karaktert pár mondatban, rájössz, hogy képtelenség. Nincs semmilyen olyan tulajdonságuk, ami belőlük fakadna, az összes dolog, ami eszedbe jut róluk, az valami interakció ezzel vagy azzal a hölgyeménnyel, pl. hogy "ja, emlékszem, amikor pont úgy esett rá a csajra, hogy megfogta a mellét, mire az lekevert neki egy nagyot". Ezekből van egy millió (kb. a "háremhősök" 90%-a ebből a kategóriából kerül ki), aki most így elsőre beugrott, az az Asobi ni iko yo!-s szemüveges srác, akit alien nekomimik, valamint kommandós csajok védenek, mert magában fél perc alatt ledarálódna. XD
b, Az előző ellentéte, a túltápolt Gary Stu és/vagy a seggfej. Itt a készítők próbálkoztak azzal, hogy tököt adjanak a szereplőnek, de azt úgy "túlhúzták", hogy lopótök lett belőle (
), így átestek a ló túlsó oldalára és sikeresen létrehoztak egy olyan főszereplőt, aki állandó szükségét érzi annak, hogy arcozzon, az összes férfikarakterrel péniszösszeméregetős versenyt játszik (tökmindegy, hogy ők ezt akarják-e, vagy sem XD) és persze az
összes női karakter, aki csak létezik a sorozatban, az tutira beleszeret két részen belül, mivel annyira "karizmatikus és határozott", hogy nem lehet neki ellenállni! A valóságban ez inkább csak irreális túltápolás, aminek köszönhetően bármilyen problémát játszi könnyedséggel elhárít, mindig neki lesz igaza, olyanokra gondol, amikre mások nem (amik persze nem nagy felfedezések, emiatt a teljes stábot "le kell hülyíteni" arra a szintre, ami mellett Gary Stu már okosnak tűnik majd), olyan ellenfeleket nyom le, amiket előtte soha senki és miközben mindent végrehajtja, talán még meg sem izzad. XD (Ha ez mind kevés, esetleg még pluszba kiderülhet, hogy ő a kiválasztott, akire eddig egy egész világ várt és már 5000 éves tekercsek is említést tesznek róla, vagy valami hasonló sületlenség.) Értelemszerűen azonosulni is nehéz vele, mert ez ugyanolyan normális embertől idegen viselkedésű "lény", mint az a-pontos töketlen, csak ez meg már inkább félisten. XD Ezen "faj" ékes példája mindenki hőn szeretett Kirito-kunja (lol XD), de az Isekai...-ban szereplő Kenshi is komoly rivális (ez utóbbi ráadásul még el is játssza, hogy ő semmit nem vesz észre abból, hogy egy egész világ istenként imádja... XDDD).
c, A "perverzség mestere". Még talán ez a koncepció a legműködőképesebb és talán ez adja vissza leginkább, hogy milyen is lehet egy 14 év körüli srác, főleg, ha szexi nőkkel veszik körbe, akik állandóan ledobják körülötte a ruhájukat. XD Itt alapvetően egy olyan karit képzeljetek el, aki azért rendelkezik férfias jellemvonásokkal, de ugyanakkor nem egy tápállat, valamint sokszor még csinál is valamit, vagyis ha a csajoknak is kell megmenteni, legalább ő is "közreműködik" ebben. XD Igazából ez a fajta szinte már talán megfelelő is lenne egy ilyen sztorihoz, de sajnos ott szúrják el a jellemét, hogy ahhoz képest, hogy a női nem nagy imádójának írják le, aki már alig várja, hogy szexelhessen, ha végre felajánlkoznak neki a nők, teljesen beijed. Így az egész karakter hiteltelenné válik. XD (Megjegyzem, hogy ezt a típust megcsinálták
jól az Urusei Yatsurában: az abban főszerepet kapó Ataru aztán soha nem tökölt, ha nő közelébe került, jellemzően vagy valaki más zavarta meg, vagy a csajról derült ki, hogy igazából átverés az egész és nem akar semmit
úgy a sráctól, de attól ő még folyamatosan próbálkozott mindig. XD Sajnos hozzá hasonló karit talán azóta sem láttam főszerepben, legalábbis nem egy háremanime közepén.)
A végére pedig két ellenpélda, avagy "háremhősök jól megírva":
1. Masaki Tenchi, a Tenchi Muyo!-ból (szigorúan az OVA-béli!). Pont annyira kedves, határozott, vagy akár kemény, amennyire a helyzet éppen megkívánja, de sosem arcozik feleslegesen, nem él vissza az erejével, nem tekinti egyből "kihívásnak", ha egy férfi hozzászól és mégis végig
emberi.
2. Aono Tsukune a Rosario to Vampire-ből. (Szigorúan a mangabéli, az animés kb. egy kiherélt School Days-es Makoto-klón.) Na, ő megmutatta, mivé lehet az ember, ha nem csak ül és várja, hogy majd a nők intézzenek el neki mindent, még akkor sem, ha azok a nők nem is emberek. XD Miután normálisan megírt sztori arcokkal érthetővé válik a nézőnek, hogy miért is vonzódik hozzá ez vagy az a csaj, elkezdődik egy akkora "shounen-tápolás" (de jó értelemben), ami során nem csak a háreme, de még a nézők elismerését is kivívja. A vámpírerő, amit használ, nem teljesen veszélytelen és nem is mindig az ő emberi szervezetéhez van kitalálva, így akadnak problémái (tehát nem egy Kirito, aki röhögve kapja a tápot), de tökösen bevállalja akár a kockázatos erőt is, ha ezzel magát, vagy szeretteit védelmezheti. (10 kötet után leverte a Bleach-ből "Aizent", ha ez nem cool, akkor nem tudom, mi az! XDDD)
-És ha már így a fétisek felé kanyarodtunk, végezetül még beírom ide (ha eddig nem lett volna egyértelmű... XD), hogy imádom a nekomimi karaktereket, csak sajnos őket is nagyon ritkán írják meg jól, ugyanis félreértik: nem attól lesz egy karakter nekomimi, hogy macskafüleket adunk rájuk (még ha a nevük ezt is sugallná), hanem ha jellemben is kicsit "cicásítjuk" őket és kitalálunk egy aranyos, de közben kacér, rafinált, szabad szellemű karaktert. Ez van, ahol bejön (pl. a Bakemonogataris Black Hanekawa esetében, akit bizony úgy eltaláltak, mint öt másikat sem... XD), máskor viszont a füleken túl igazából egy tök sótlan karaktert kapunk (szintén Asobi ni iku yo!, ahol hiába a teljes "űr-neko" stáb, egy rész után dobtam).