Milyen képregényt olvasol mostanában?
Elküldve: 2017.07.03. 14:35
(A "Milyen mangát olvasol...?" mintájára Itt lesznek találhatóak a frissen olvasott képregény kapcsolatos ajánlók, értékelők.)
------------------------------------------------------------------------
The Flintstones (2017) - 2.5/5
"Fajirtásban vettünk részt, Béni..."
Első hallomásra hibbant rossz ötletnek tűnik.
Nekifutásra olvasásra már úgy érzi az ember, talán mégis van benne valami.
Befejezéskor eldönti, hogy de, rossz ötlet volt.
Kb ezek voltam az érzéseim a "The Flintstones (Darker, Political and Edgier)" olvasásakor.
Persze eleve rögtön rossz jel, ha a megkeresett író úgy reagál, hogy "utáltam a Flintstone családot, de hadd csinálhassam úgy, ahogy akarom, és benne vagyok".
Mark Russell feltalált egy olyan Flintstones-t, ami tele van a modern amerikai depressziós középkorú hím szülő aggályaival, és persze sorra az összes Social Justice Warrior politizáló cucc számbavételre kerül.
Elsőre még az ember talán élvezi is, mert úgy tűnik, elgondolkodtató.
Aztán rájön, hogy ez ugyanaz a tészta, mint a Simpsons vagy a Family Guy, ez a Fred Flintstone inkarnáció pedig ugyanaz az ezerszer látott Mr. Incredible típusú karakter:
az amerikai küszködik a bűntudatával, amit mások "kizsákmányolása" kelt benne; a fogyasztói társadalom paradoxonával, hogy a több elérhető jószág nem feltétlen hoz neki több boldogságot; minderre pedig képtelen megoldást találni, hanem jön egy álságos ön-hátbaveregetés, hogy az amerikai hősmítosz miatt az egész mégis valahol megérte.
Szerintem az egyik Twitter komment, hogy "életközépi válsága lehet valakinek a szerkesztőségnél", tökéletesen lefedi ennek a képregénynek az érzését, és személy szerint nekem herótom van tőle. A Rick and Morty-ban is kidobom a tacssot tőle, amikor előadják, hogy a szereplők házassága, gyerek-szülő kapcsolatai milyen kiüresedettek, de bedobnak valami érzelgős pillanatot a végére, amitől elviselhetőnek kéne éreznünk az egészet - anélkül, hogy a szereplők valaha megpróbálnák a VALÓDI problémát és megoldásokat kezelni.
A Flintstones is kábé ilyesmi: bemutat dolgozóknak, üzletembereknek, tudósoknak, magasabb erkölcsi céloknak egyaránt, és bár valami pozitívumot is ad(na) a végén, mégis úgy érzed, mintha lepisáltak volna, mert kénytelen vagy a szerző pre-anarchista maszlagját nyelni a kapitalista-iparos társadalom alapvető tarthatatlanágáról, megoldás/lezárás/érdemi megértés és kitárgyalás nélkül.
Kinek ajánlanám? Voltak itt, akik képesek voltak az "ondófiú" mangét is élvezni, hát gondolom, hogy képesek lehetnek arra is, hogy a kegyetlenkedés és álszenteskedés, ami ebben megy, ne tántorítsa el őket a sokszor VALÓBAN értéklehető szatíra, viccek, grafika, és 1-2 valódi gondolatébresztő élvezetétől. Nekem sajnos ennyi kevés.
------------------------------------------------------------------------
Gwenpool - 4/5
Mondtam már ÚÚTÁLOM a szuperhős képregényeket?
Gyerekkorom óta. Óvodástársaim még rajongtak Betmenőkért, én pedig belenéztem ezekbe a füzetekbe, és a nagy ürességet, az "erőszak menő!" imádását láttam bennük.
Nem segít, hogy mind a Marvel, mind a DCU roskadozik a saját történelme alatt: valamiért minden író adottnak veszi, hogy az összes új olvasó eleve tudni fogja (egyáltalán érdekli), hogy 100 gagyi karakterből melyik ki és mit csinált 100 kötettel ezelőtt valakivel a Titkos Háborúk különszámban...
(Na a Gwenpool pont azért működik, mert ezzel szakít: egy karakter sem növi túl a konkrét képregényben kijelölt szerepét, és mindre esik egy-két magyarázó metapoén. Pofonegyszerű frmula, amiből mégis sok Marvel író tanulhatna.)
Aztán jött a Reeve-féle sci-fisre vett Superman és Burton Batmanje és kicsit változott a leányzó fekvése.
A füzeteket továbbra sem bírtam, néhán kivétellel, mint Grant Morrison X-Men komoly jövőpánkosra vett időszaka, vagy a 2004-es "Powerless" minisorozat.
Az animált vasárnapi rajzfilmek (X-Men, X-Men Evolution, Teen Titans, Justice League (Igazság Ligája), Batman The Animated Series, stb.)
illetve az új évezredes filmes Marvel univerzum rengeteget tettek érte, hogy disztillálják a káoszból a működő, ikonikus vonáskat.
Ennek nyomán, úgy érzem, a füzetek is sokkal több, tudatosabb tervezés nyomán jönnek sokszor létre. ami néha magas minőséghez vezet...Többnyire meg nem.
Igyekezetében, hogy minél nagyobb közönséghez jusson el, a Marvel/DC legújabban igyekezett minél több nőnemű, kisebbségi, és fiatal hőst vagy hős rebootot kreálni.
(Talán az egyik legjobb ilyen sorozat Kamala Kahn "Ms. Marvel" - nem igazából azért, mert egy szupernyúlékony erejű csaj küszködik benne a túlnőtt Marvel univerzum fogalomkészletével, hanem mert egy urbános konzervatív muszlim család életébe ad bepillantást, ami úgy az amerikai, mint a magyar közönségnek unikum, nem sok ilyen tárgyú szórakosztató olvasmány van a piacon.)
Gwenpool hasonlóan született offshot karakter.
A Pókember mellékszereplő Gwen Stacey-t rajzolta le a borítóművsz különböző hősök ruháiban, amiből különösen népszerűnek bizonyult az, amiben Deadpool mezében remekel.
Ennyit a háttérről, magának a karakternek ugyanis a semmi köze nem lesz hozzá. :p
A Marvel pénzt szagolva az írást az erőltetten random Rule of Cool alapú humoráról híres webképregény, a "Dr. McNindsza Kalandjai" szerőjére, Chris Hastingsre bízta.
Több művész is dolgozott a sorozat rajz részén, de valószínűlega
https://en.wikipedia.org/wiki/Gurihiru japán női páros munkájával lett azonos a cím a leginkább (nem véletlen az "animés" kinézet).
Az új Gwen koncepciója a következő:
adott egy képregényrajongó tinilány, aki kb. a Marvel által álmodott ideális olvasó: betéve tudja visszamenőleg az elmúlt 50 év összes számát.
Ironikusan az egyetlen kivétel a Deadpool képregények, amiket nem olvas ("nekem kicsit túl 'lol, mém!', értitek?"-magyarázza az okát hősünk).
Miután beszippantja egy portál, ami átportálja a Marvel univerzumba, villámgyors logikával arra a következtetésre jut, hogy név nélküli extrának lenni egy szuperhős univerzumban nem életbiztosítás. Gyorsan beszerez hát egy maskarát, és egyetlen szuperereje (a narratív szabályok és az MU ismerete) segítségével zsoldosnak szegődik.
Hősünk kezdetben teljesen felelőtlen az élet védelmével kapcsolatban (ha főhősök, akkor az író úgyis feléleszti őket, ha mellékes gonoszok, akkor meg direkt azért lettek kreálva, hogy ő lelövöldözze őket, nem valódi emberek -így a logika).
Szerencsére ezt a Harley Quinn-klón jelleget hamar ejti az író - miután egy abszolút kispályás gonosz tevő lelövi újonnan szerzett legjobb barátját, csak hogy együttműködésre kényszerítse, Gwen kalandja hősiesebb színezetet kap - az egyik újabb kötetben például nevet ad az őt letartóztatni próbáló rendőrnőnek (mivel így már arca van, és az író nem ölheti csak úgy meg :p)
A meta jelleg fontos elem, ahogy Gwen felfedezi, hogyan is hathat az őt körülvevő világra. A 16. kötet kreatívan játszik az ötlettel, például saját beszédpanelje löki ki hősünket egy ablakon.
Persze ez a "meta-tudatosság" nem újdonság, ez volt Deadpool új népszerűségének oka is, de azt hiszem kijelenthető, hogy itt más színezetet kap.
Gwen valóban egy "ártatlan" átlagos lélek, aki egyfajta videojátéknak fogja fel a Marvel univerzumot, civil énje pedig mint kiderül - mi más lehetne? - amatőr képregényrajzoló rajongó. AZ hogy Gwennek van egy "valós" énje is, más viszonyba helyezi a képességével Deadpoolhoz képest, aki "foglya" a kitalált univerzumnak, míg Gwen nem függ tőle, látogató, akinek - mint minden turistának - meg kell tanulnia, hogy a más hely nem csak az ő szórakozását szolgálja. :p
Mit lehet remélni a sorozattól?
A Dr. McNinja lefutása alapján nem bízom Hastings képességében, hogy hosszú távon is összeüggő cselekményeket bírjon fenntartani.
Ráadásul túl sok múlik a Gurihiru részvételén, sokan elsősorban az ő részvételük miatt olvassák a sorozatot, szegény többi művész (akik valóban gyengébbek, de nem ANNYIVAL gyengébbek) "szemét"nek van titulálva.
Szóval összességében túl sok faktor van, ami hirtelen elsüllyesztheti a sorozatot.
Mégis úgy gondolom, hogy érdemes beleolvasni csak azért a pár példaértékű pillanatért mind más Marvel íróknak, mind leendő képregényíróknak és -rajzolóknak.
------------------------------------------------------------------------
The Flintstones (2017) - 2.5/5
"Fajirtásban vettünk részt, Béni..."
Első hallomásra hibbant rossz ötletnek tűnik.
Nekifutásra olvasásra már úgy érzi az ember, talán mégis van benne valami.
Befejezéskor eldönti, hogy de, rossz ötlet volt.
Kb ezek voltam az érzéseim a "The Flintstones (Darker, Political and Edgier)" olvasásakor.
Persze eleve rögtön rossz jel, ha a megkeresett író úgy reagál, hogy "utáltam a Flintstone családot, de hadd csinálhassam úgy, ahogy akarom, és benne vagyok".
Mark Russell feltalált egy olyan Flintstones-t, ami tele van a modern amerikai depressziós középkorú hím szülő aggályaival, és persze sorra az összes Social Justice Warrior politizáló cucc számbavételre kerül.
Elsőre még az ember talán élvezi is, mert úgy tűnik, elgondolkodtató.
Aztán rájön, hogy ez ugyanaz a tészta, mint a Simpsons vagy a Family Guy, ez a Fred Flintstone inkarnáció pedig ugyanaz az ezerszer látott Mr. Incredible típusú karakter:
az amerikai küszködik a bűntudatával, amit mások "kizsákmányolása" kelt benne; a fogyasztói társadalom paradoxonával, hogy a több elérhető jószág nem feltétlen hoz neki több boldogságot; minderre pedig képtelen megoldást találni, hanem jön egy álságos ön-hátbaveregetés, hogy az amerikai hősmítosz miatt az egész mégis valahol megérte.
Szerintem az egyik Twitter komment, hogy "életközépi válsága lehet valakinek a szerkesztőségnél", tökéletesen lefedi ennek a képregénynek az érzését, és személy szerint nekem herótom van tőle. A Rick and Morty-ban is kidobom a tacssot tőle, amikor előadják, hogy a szereplők házassága, gyerek-szülő kapcsolatai milyen kiüresedettek, de bedobnak valami érzelgős pillanatot a végére, amitől elviselhetőnek kéne éreznünk az egészet - anélkül, hogy a szereplők valaha megpróbálnák a VALÓDI problémát és megoldásokat kezelni.
A Flintstones is kábé ilyesmi: bemutat dolgozóknak, üzletembereknek, tudósoknak, magasabb erkölcsi céloknak egyaránt, és bár valami pozitívumot is ad(na) a végén, mégis úgy érzed, mintha lepisáltak volna, mert kénytelen vagy a szerző pre-anarchista maszlagját nyelni a kapitalista-iparos társadalom alapvető tarthatatlanágáról, megoldás/lezárás/érdemi megértés és kitárgyalás nélkül.
Kinek ajánlanám? Voltak itt, akik képesek voltak az "ondófiú" mangét is élvezni, hát gondolom, hogy képesek lehetnek arra is, hogy a kegyetlenkedés és álszenteskedés, ami ebben megy, ne tántorítsa el őket a sokszor VALÓBAN értéklehető szatíra, viccek, grafika, és 1-2 valódi gondolatébresztő élvezetétől. Nekem sajnos ennyi kevés.
------------------------------------------------------------------------
Gwenpool - 4/5
Mondtam már ÚÚTÁLOM a szuperhős képregényeket?
Gyerekkorom óta. Óvodástársaim még rajongtak Betmenőkért, én pedig belenéztem ezekbe a füzetekbe, és a nagy ürességet, az "erőszak menő!" imádását láttam bennük.
Nem segít, hogy mind a Marvel, mind a DCU roskadozik a saját történelme alatt: valamiért minden író adottnak veszi, hogy az összes új olvasó eleve tudni fogja (egyáltalán érdekli), hogy 100 gagyi karakterből melyik ki és mit csinált 100 kötettel ezelőtt valakivel a Titkos Háborúk különszámban...
(Na a Gwenpool pont azért működik, mert ezzel szakít: egy karakter sem növi túl a konkrét képregényben kijelölt szerepét, és mindre esik egy-két magyarázó metapoén. Pofonegyszerű frmula, amiből mégis sok Marvel író tanulhatna.)
Aztán jött a Reeve-féle sci-fisre vett Superman és Burton Batmanje és kicsit változott a leányzó fekvése.
A füzeteket továbbra sem bírtam, néhán kivétellel, mint Grant Morrison X-Men komoly jövőpánkosra vett időszaka, vagy a 2004-es "Powerless" minisorozat.
Az animált vasárnapi rajzfilmek (X-Men, X-Men Evolution, Teen Titans, Justice League (Igazság Ligája), Batman The Animated Series, stb.)
illetve az új évezredes filmes Marvel univerzum rengeteget tettek érte, hogy disztillálják a káoszból a működő, ikonikus vonáskat.
Ennek nyomán, úgy érzem, a füzetek is sokkal több, tudatosabb tervezés nyomán jönnek sokszor létre. ami néha magas minőséghez vezet...Többnyire meg nem.
Igyekezetében, hogy minél nagyobb közönséghez jusson el, a Marvel/DC legújabban igyekezett minél több nőnemű, kisebbségi, és fiatal hőst vagy hős rebootot kreálni.
(Talán az egyik legjobb ilyen sorozat Kamala Kahn "Ms. Marvel" - nem igazából azért, mert egy szupernyúlékony erejű csaj küszködik benne a túlnőtt Marvel univerzum fogalomkészletével, hanem mert egy urbános konzervatív muszlim család életébe ad bepillantást, ami úgy az amerikai, mint a magyar közönségnek unikum, nem sok ilyen tárgyú szórakosztató olvasmány van a piacon.)
Gwenpool hasonlóan született offshot karakter.
A Pókember mellékszereplő Gwen Stacey-t rajzolta le a borítóművsz különböző hősök ruháiban, amiből különösen népszerűnek bizonyult az, amiben Deadpool mezében remekel.
Ennyit a háttérről, magának a karakternek ugyanis a semmi köze nem lesz hozzá. :p
A Marvel pénzt szagolva az írást az erőltetten random Rule of Cool alapú humoráról híres webképregény, a "Dr. McNindsza Kalandjai" szerőjére, Chris Hastingsre bízta.
Több művész is dolgozott a sorozat rajz részén, de valószínűlega
https://en.wikipedia.org/wiki/Gurihiru japán női páros munkájával lett azonos a cím a leginkább (nem véletlen az "animés" kinézet).
Az új Gwen koncepciója a következő:
adott egy képregényrajongó tinilány, aki kb. a Marvel által álmodott ideális olvasó: betéve tudja visszamenőleg az elmúlt 50 év összes számát.
Ironikusan az egyetlen kivétel a Deadpool képregények, amiket nem olvas ("nekem kicsit túl 'lol, mém!', értitek?"-magyarázza az okát hősünk).
Miután beszippantja egy portál, ami átportálja a Marvel univerzumba, villámgyors logikával arra a következtetésre jut, hogy név nélküli extrának lenni egy szuperhős univerzumban nem életbiztosítás. Gyorsan beszerez hát egy maskarát, és egyetlen szuperereje (a narratív szabályok és az MU ismerete) segítségével zsoldosnak szegődik.
Hősünk kezdetben teljesen felelőtlen az élet védelmével kapcsolatban (ha főhősök, akkor az író úgyis feléleszti őket, ha mellékes gonoszok, akkor meg direkt azért lettek kreálva, hogy ő lelövöldözze őket, nem valódi emberek -így a logika).
Szerencsére ezt a Harley Quinn-klón jelleget hamar ejti az író - miután egy abszolút kispályás gonosz tevő lelövi újonnan szerzett legjobb barátját, csak hogy együttműködésre kényszerítse, Gwen kalandja hősiesebb színezetet kap - az egyik újabb kötetben például nevet ad az őt letartóztatni próbáló rendőrnőnek (mivel így már arca van, és az író nem ölheti csak úgy meg :p)
A meta jelleg fontos elem, ahogy Gwen felfedezi, hogyan is hathat az őt körülvevő világra. A 16. kötet kreatívan játszik az ötlettel, például saját beszédpanelje löki ki hősünket egy ablakon.
Persze ez a "meta-tudatosság" nem újdonság, ez volt Deadpool új népszerűségének oka is, de azt hiszem kijelenthető, hogy itt más színezetet kap.
Gwen valóban egy "ártatlan" átlagos lélek, aki egyfajta videojátéknak fogja fel a Marvel univerzumot, civil énje pedig mint kiderül - mi más lehetne? - amatőr képregényrajzoló rajongó. AZ hogy Gwennek van egy "valós" énje is, más viszonyba helyezi a képességével Deadpoolhoz képest, aki "foglya" a kitalált univerzumnak, míg Gwen nem függ tőle, látogató, akinek - mint minden turistának - meg kell tanulnia, hogy a más hely nem csak az ő szórakozását szolgálja. :p
Mit lehet remélni a sorozattól?
A Dr. McNinja lefutása alapján nem bízom Hastings képességében, hogy hosszú távon is összeüggő cselekményeket bírjon fenntartani.
Ráadásul túl sok múlik a Gurihiru részvételén, sokan elsősorban az ő részvételük miatt olvassák a sorozatot, szegény többi művész (akik valóban gyengébbek, de nem ANNYIVAL gyengébbek) "szemét"nek van titulálva.
Szóval összességében túl sok faktor van, ami hirtelen elsüllyesztheti a sorozatot.
Mégis úgy gondolom, hogy érdemes beleolvasni csak azért a pár példaértékű pillanatért mind más Marvel íróknak, mind leendő képregényíróknak és -rajzolóknak.