Egy kicsit lógtam a Titkos kommentjére való válasszal, de legyen annyi mentségem, hogy egybe akartam vonni a mostani szezon kezdéseit illető benyomás-áradattal az egyszerűség kedvéért, ami viszont meg jóval hosszabbra sikeredett mint amennyire számítottam, úgyhogy megyek is főnixmadarat játszani, ha már a nem túl aktív fórumos aktivitás kompenzálva lett ezzel a kommentel.
Stella no Mahou: A nyári szezonban a New Game már ott volt, mint játékfejlesztésről szóló sorozat, és az SnM képében meg is jött az utánpótlás a Silver Link-nek köszönhetően, viszont a tényleges minőséget illetően már van a kettő között eltérés, vagy inkább az egyik sorozat jobban csinál valamit mint a másik, és oda-vissza. Az NG esetében ugyanis a koncepció inkább a "cute 20+ girls doing cute things" és a tényleges játékkészítés között lavírozott az előbbi javára, míg a Stella no Mahou esetében a játékfejlesztősdi oldal jobban ki van hangsúlyozva (révén az itteni csapat több aspektust is felölel, szemben az NG vizualitásokkal foglalkozó részlegével), viszont az aranyossági faktor annyira hangsúlyosra sikeredett, hogy a "jajaranyos" jellemzésből inkább a "jaj" részét érzem helytállóbbnak. Szemben az NG-vel, ami ugyancsak tudott rendszeresen aranyos lenni, ellenben sosem érződött az hogy túllőttek volna a célon, ami a szereplőket is kedvelhetőbbé tette, és lényegében ez az a pont, ami miatt az SnM-et parkolópályára állítottam határozatlan időre. A magasabb toleranciával rendelkezők tehetnek vele egy próbát szerintem, de hiába nem vagyok alapvetően háklis az aranyos dolgokat illetően, az SnM egy rész után mégis feladta a leckét.
Girlish Number: Nem annyira, mint ez a sorozat, ami valójában az OregaIru-t is jegyző Watari Wataru új munkája, és ami egyébként annyira új, hogy az LN formátumban utazó alapanyag is csak idén januárban indult el. Ha csak a felszínét nézném a dolognak, akkor könnyedén rávághatnám azt, hogy lényegében ilyen lenne a Shirobako, ha jó pár fokkal feljebb húzták volna a főbb szereplők cinikusság és hibákat lecsesző faktorát, de pont itt van az a kutya elásva, amiből már egy rész után tele lett a hócipőm. Viszonylag gyakorinak tűnnek az olyan vélemények, amik ezt valósághűnek és idealizáltság nélkülinek írják le, de szvsz inkább arról van szó, hogy Watari szépen átesett a ló túloldalára, ugyanis a(z egyébként szinkronszínészi munkát űző) főszereplő Chitose egymaga egy igazi, méteresen patkány figura akire simán rá lehetne húzni a "kétarcúság" mintaképét (révén jópofizásban, és mást a legkisebb okok miatt is méteres magasból leszarásban egyaránt jártas), és az egész animét belengi ez a fajta furcsa hangulat, ahol igazán rendes szereplőábrázolás nemigen van. A kétarcú segg/random ember/szánalomra se méltó szerencsétlenség kategorizálás az megy, de a Shirobako-val szembeállítva különösen szembeötlő az a fajta nagyonokosvagyok-féle cinikus iparábrázolás, amit a GN művel, és hogy még aktuálisabb legyen a dolog, az első rész konkrétan az LN ipart (is) masszírozta, amivel nem is lenne gond, ha nem lenne egyrészt az előbb említett nagyonokoséscinikusvagyok hozzáállás, másrészt ha nem az elmúlt 8-10 év alapján fikázná az LN-eket. Egy Slayers, egy Kino no Tabi, vagy egy Dirty Pair eleven cáfolata lenne annak, hogy a formátum közel sem olyan veszett fejsze nyele, de az első rész a legkisebb jelét se mutatta a régebbre való visszatekintésnek, bár fogadni mernék arra, hogy Watari valami másnak szánta a GN-t, mint egy szimpla sztori. Az OregaIru utolsó kötete ugyanis várat még magára (ami egyébként egy szerelmi háromszöget is firtató sztori), és egyáltalán nem lepődnék meg, ha Watari-nak annyira tele lenne a töke a rajongói sirámaival amiért nem az a bizonyos lány fog nyerni, hogy fogta magát, és kvázi egy külön sztorin keresztül ereszti ki a gőzt egy olyan médiumon, amiről gondolom amúgy is megvan a maga véleménye. Amivel nem is lenne gondom alapvetően, de ha tényleg az én verzióm fedi le a valóságot, akkor kvázi egy bizarro NGE-ről (is) van szó, ami a nagy "előddel" ellentétben túlzottan negatív értelemben csapódik le a kitalálója kivetülésének, mert mondom, kanalazni lehetne azt a pökhendi hangulatot, amivel az első rész operált.
Shoushin Shoujo Matoi:Az ilyesmire szokták azt mondani, hogy nem minden arany, ami fénylik, mert a szezon előtt még viszonylag ígéretesnek tűnt ez a sorozat nem csak azért, mert magical girl cucc ellenére a sintóizmusból is merített egy jókorát, hanem azért is, mert az elmúlt évek viszonylagos tendenciájával ellentétben nem tűnt egy, a Madoka farvizét meglovaló eresztésnek, hanem csupán egy mezei MG cuccról lett volna szó. Ez a két észrevétel az első két epizód alatt pedig meg is volt ugyan (a sintóizmus nem annyira még, de azért ott volt), de a többit illetően természetesen anno még nem szólhatott volna a fáma, ami nem más, mint az a kemény indentitászavar, amivel a cucc küszködik: arról van ugyanis szó, hogy a remélt minőséget a sorozat körülbelül negyede tudja csak szervirozni, ami alatt voltaképpen egy FLCL-light szerű, humorosabb/rajzfilmesebb/bugyutácskább képet öltő kreálmány értendő, amit személy szerint elnézegettem volna hétről-hétre. A fennmaradó háromnegyed viszont tesz arról hogy ez ne történjen meg, ugyanis egy abszolút jellegtelen és unalmas, időnként meg még pocsék viccekkel is operáló rejtélyes-varázslós-nagyonkomoly arculatra vált a sorozat, ami mondanom se kell, hogy kellemesen ütközik az előbb említett egynegyeddel, ami valahol az anime-original eredetnek is köszönhető, lévén a White Fox ilyenbe vágta most a fejszéjét. Azóta nem olvastam utána a sorozatnak, de csak remélni tudom, hogy azóta az az egynegyed egy teljes egésszé nőtte ki magát, mert ha már anime-original cuccokról van szó, ez is csak bővíteni látszik azoknak a sorát, amik előbb-utóbb hasra esnek.
Shuumatsu no Izetta: Az ilyesmire pedig szokás azt mondani, hogy nem minden pocsék ami annak tűnik, hiszen az Izetta nettó egy olyan cuccnak tűnt indulás előtt ami katasztófára van ítélve, és amit csak a "kis boszorka egy szó szerinti tankelhárító puskán repül" felállás tudna ironikusan élvezhetővé tenni. Azóta pedig lement öt epizód (amiből én négyet láttam eddig), és lényegében annyi történt, hogy az első pillantásra kialakult képhez képest egy olyan sorozat látszik kibontakozni, amely meglepően szolid módon képes keverni a második világégést a fantasy elemekkel, ami java részben a kettő közötti egyensúlynak köszönhető: pont annyira hangsúlyos az egyik elem, hogy ne nyomja agyon a másikat, és oda-vissza. Teljesen "realisztikusnak" persze így sem mondanám a sorozatot, mert mégiscsak egy "animésebb" világháborúról van szó, de például a viszonylag hasonló stílusban utazó Valkyira Chronicles-höz képest szerintem kézzelfoghatóbb az Izettában a világháborús hangulat a maga módján, részben pont azért, mert (eddig) tesz a sztori róla, hogy a főszereplő Izetta által képviselt varázs-vonal ne legyen túl hangsúlyos, aminek köszönhető az is, hogy a szereplő ábrázolás is hatásosabb lehessen. Izetta pölö hiába az utolsó élő boszorkány (és generációk óta a legerősebb), ha mégis egy egész életében vándorlásra kényszerített, nem mellesleg önbecsülés terén nagyon alul teljesítő lányról van szó, míg a másik főszereplő Fine egy nagyon becsületes és határozott hercegnő akire egy egész, éppen megszállás előtt álló ország kormányzásának a terhe szakadt, nem mellesleg lényegében Izetta érzelmi támasza is, szóval szerencsére nincs arról szó, hogy a királylányt babusgatni kellene. Arra még nem nagyon tennék fogadást, hogy a későbbiekben ez yuri-vá növi ki-e magát (szerintem nem), de ami az egész animét illeti, akármilyen nehéz ezt konkrétabban megfogalmazni, de mégis belengi az animét egy kicsit "klasszikusabb", korrektebb hangulat, ami hiába nem 100% valósághű világháborús valami, ha egyszer a fentebb említett balansz, plusz a főszereplő páros kellemesebb élményt farag belőle mint azt vártam volna (a negyedik részben pölö már azt is pecegetik, hogy Izettát egy kvázi ikonként kellene "reklámozni" az ország színe előtt mint afféle szuperfegyverbe oltott védőszentet, amihez az Izettának békés életet adni kívánó Finének érthetően nem füllik a foga). Erre rátesz egy lapáttal az, hogy még audiovizuális szempontból is jól teljesít a cucc, hiszen zenék terén valamivel dinamikusabb és akívabb, majdnem mozi-szerű a számok használata az általános TV sorozatos jelleghez képest, míg az Izetta nélkül harcok elég autentikusan vannak összerakva, az Izettásak pedig éppen annyira vannak elszállva a valóságtól, hogy átjöjjön Izetta idézőjelesen OP-s státusza, plusz a nyári Berserk-el ellentétben itt még a CG is jól működik a gyakorlatban. Az egyedüli kifogás ilyen téren az SAO-féle karakterdizájnok lennének, de őszintén szólva az első epizód után már ez sem tűnt fel, szóval ha esetleg csak ez tartana vissza valakit a sorozattal való próbálkozástól, akkor szerintem nyugodtan szemet hunyhat fölötte, bár ebben az esetben viszont azt tanácsolnám, hogy első próbálkozásra legalább az első két epizód kerüljön megnézésre, mert az első önmagában még nem igazán mutatja ki a sorozat foga fehérjét. Annyit mondjuk hozzátennék a leírtakhoz, hogy ugyanannak a Yoshino Hiroyuki-nak is köze van az Izettához, akinek a keze nyoma ugyancsak rajta volt a Guilt Crown/Vividred Operation kettősön, illetve enyhítő körülményként a Sora No Woto-n is, úgyhogy akármilyen kellemes benyomást keltett eddig az Izetta, még mindig ott van az esélye annak, hogy a bomba robbanni fog, amiért elég nagy kár lenne.
Hibike! Euphonium S2: Avagy a Kyoto Animation egyik újkori üdvöskéjének a folytatása, ami az első három rész alapján szerintem egyet lép előre, egyet pedig hátra. Előre azért, mert az első évadban hangsúlyosan jelen lévő yuri-de-nem-yuri-de-talán-igen-bár-talán-mégsem most valamelyest háttérbe van szorítva, amit személy szerint díjazni tudok, mert az a sztorivonal annak idején nem igazán érdekelt (annak ellenére, hogy a közönség yuri kompatíbilis része kollektíven cuppant rá, a fiktív sztorikban "másságot" forszírozókkal együtt), a mostani formájában viszont van annyira visszafogottan prezentálva, hogy ne legyen különösebb gondom vele. Azzal viszont már igen, hogy ahol visszalépés történt, az a tényleges sztorivonal: ugyebár a sztori egy iskolai komolyzenei karról szólna, amiben a sztori indulása előtt egy évvel egy éktelen nagy galiba keveredett, amiről az első évadban kvázi annyit tudtunk csak, hogy az akkori tróger harmadévesek látványosan beletojtak az alsóbb évesek ambícióiba. Ez az első évadban még úgy-ahogy rendben volt, mert akkor még inkább a versenyre való felkészülések és a banda összehozása alkotta a sztori lényegét, a második évadra viszont ez a faktor eltűnt (hiszen az S2 közvetlenül az S1 vége után kezdődik), és közben ki is derült, hogy két, új szereplőnek számító egykori elsőévesnek is van nem kis köze az akkor történtekhez, amivel nem is lenne gond alapvetően, ha nem lenne az egész kevésbé nagyobb szám, mint amennyire lehetne. Azt egyébként hozzáteszem, hogy az Euphoniumnak nincs igazán köze azokhoz a cuccokhoz minőségileg, amelyek a KyoAni nevéhez negatív csengést adtak az évek során, de amekkora rajongás övezte az S1-et külföldön annak idején, már akkor sem voltam *kiemelkedően* jó véleménnyel a stuffról. Egy 7.5-nek simán elment (és akár 8-nak is, ha nem lett volna az említett yuris teszetoszaság), és szó mi szó, grafikailag bitang jól nézett ki a sorozat, zeneileg/"szinkronilag" pedig ugyancsak toppon volt, de úgy körülbelül ilyen magasra tartottam, és ahhoz mérten ez a második évad inkább a hetes felé húz. Pontosan azért, mert most már nincs ott a felkészülős fázis mint történeti fókusz, és akármennyire vannak jobb pillanatai az S2-nek, igazság szerint most még egy kisebb leépülésnek jön le ez az új évad, függetlenül attól, hogy audiovizuális téren továbbra is remek a cucc, hogy az Asuka/Natsuki páros fókuszáltabb szerepet kap, és hogy Yuuko (avagy "Ribbons") görcs-faktora is visszább lett véve pár fokkal.
Drifters: A mostani szezon kvázi egyetlen rejtélye a számomra az, hogy a Drifters kapcsán nincsen nagyobb hajcihő mint amekkora most van, hiszen ugyanannak a Hirano-nak a keze munkája, aki annak idején a Hellsing-et is letette az asztalra, ezzel a világnak adva az "animék nem gyerekeknek való!" mantra egy poszterfiúját. Annál is inkább furcsa ez a számomra, hogy szerintem már most, négy rész alapján egy korrektebbül összerakott valamiről van szó a Hellsinghez képest, ami elsősorban az alapfelállás keretén belül (bizonyos történelmi személyiségek a haláluk előtt egy másik világba kerülnek, hogy aztán ott más, ugyancsak történelmi személyiségnek számító emberek ellen küzdjenek) összekerülő szereplőgárdának köszönhető: jó Hiranós szokás szerint mindegyikük tud tejbetök módra vigyorogni két ellenfél szanaszét amortizálása között, de a Driftersben nagyobb hangsúly van azon, hogy (legalábbis a Drifters bandát illetően, mert van egy Ends nevű ellenlábas kompánia is) ezeket a szereplőket lehetőleg másként is ábrázolni lehessen, mint a Hellsinges, pöppet egysíkú"mindenki egy elmeháborodott szanatóriumszökevény". Arról véletlenül sincs szó, hogy Hirano hirtelen átment egy karakterábrázolásban maesztro kategóriába, akinek a figuráiról úgy kell leimádkozni a hagymarétegeket, hanem inkább arról, hogy ezek a karakterek élettel telibbek és belevalóbbak mint a Hellsinges brigád volt (Toyohisa például hiába egy vadállat harc közben, ha egyébként egy gerinces és lelkiismeretes srác aki harmincas évei ellenére is imádja a nagybátyját, Nobunaga pedig hiába egy dörzsölt és nagyképű stratéga, ha egyben apa is), és hiába érezhető az, hogy Hirano mindezek ellenére se hagyta el a komfortzónáját (mert az eddig még nem rivaldafényben lévő szereplők inkább hajaznak a róla alkotott általános képre, vagyis hentelés és attitűd ami a csövön kifér), ha egyszer nem hagyta parlagon heverni az alapfelállás kínálta lehetőséget. Itt sem hazudtolja meg magát a "mester", amikor az akciójelenetek ugyancsak túltengenek a simán túltoltnak számító, de mégis szórakoztató pózőrségben, és amikor a humorosak számító jeleneteknek csak egy része működik (mégha gyakrabban is, mint amilyen a Hellsing-ben ezek voltak), vagy amikor még így sem érdemes egy pillanatra sem úgy igazán komolyan venni a sztorit, de ha esetleg valaki azt gondolta volna a Hellsing kapcsán, hogy nagyobb odafigyeléssel egy élvezhetőbb végeredmény születhetett volna belőle, akkor a Drifters-ben szerintem megtalálhatja a számítását. Annál is inkább, mert a TV sorozatos mivolt ellenére a grafikai nívó a Hellsing Ultimate-hez hasonlóan az üstökén ragadja meg Hirano csak rá jellemző stílusjegyeit, és animáció terén is egészséges középutat talál meg a tényleges animáció, és a "Hiranós" beállások használata között.
Tiger Mask W: Nem tudom, hogy az itteni fórumközösségnek mennyire ismerős a Tiger Mask név, én mindenesetre csupán annyit tudtam erről a franchise-ról hogy egyáltalán a világon van, úgyhogy abszolút semleges benyomással vágtam neki ennek a rebootnak tűnő, de inkább folytatásnak mondható újramelegítésnek, ami nem mellesleg a Toei keze munkáját dícséri. És itt a "dícséri" szót nem ironikusan értem, ugyanis a Toei mintha kezdené összekapni magát a Sailor Moon Crystal harmadik évadával együtt, hiszen a PreCure-ökön, meg talán az egy szem Kyousugiga-n kívül nem éppen a vizuális nívóról voltak híresek a munkáik (igen, gondolok itt elsősorban jó pár Dragon Ball Super epizódra, meg az SMC első két évadára), a TMW esetében viszont egy viszonylag érdekes, a "karcosabb" karakterkontúrokat előnyben részesítő vizuális stílust illesztettek a sorozatra, amit az egyedi kerettel rendelkező bevágások és képernyő felezések tesznek még sajátosabbá. Ami illik is a sorozatra, hiszen hiába lenne szó egy régi franchise feltámasztásáról, ha egyszer mégis van egy, inkább a 25-30 évvel ezelőtti állapotokat idéző hangulat és szereplőábrázolás, amiről süt hogy egy elszálltabb, de mégis komolyan vett sportdráma képét szeretné viselni, ami szerintem az első három rész alapján működött is. Már az első epizódtól kezdve érezhető, hogy 100% reális megközelítéssel egyszerűen nem szabad közelíteni a sorozathoz, mert akkor inkább fog hatni az egész gyerekesnek és túljátszottnak, így viszont a TMW a modernizálásnak aligha mutatja a szándékát a modern kütyük feltűnése ellenére is, ami ráadásul szvsz még olyan benyomást is kelt, mintha fogták volna a "profi" pankrációt övező túljátszott cirkuszokat és azok alapján csináltak volna egy animét. Persze a valóság inkább arról szólna, hogy a valós pankráció inkább hat az ilyen retro-sport animék "kissé" elfajzott adaptálásának, de a lényegen nem változtat, a TMW akkor is egy élvezhetőbb "múltból a jelenbe" próbálkozásnak látszik, amibe egyelőre az se rondít bele különösebben, hogy vannak utalások az eredeti sorozatra.
Brave Witches: Akinek egy kicsit is ismerős a "párosítsunk össze lánykákat és egy véletlenszerűen választott haditechnikát, majd ezzel a keverékkel csináljunk valami sztoriszerűséget" felállás, azoknak valószínű ismerős címként fog visszaköszönni a Strike Witches, aminek az első animés kivetülése bő 9-10 évvel ezelőtt indult útnak, és aminek tudtottam határozottan sok köze volt az említett felállás "meghonosodásában". Személy szerint csak a két tévés sorozatot, és az Operation Victory Arrow OVA-kat láttam, amik ugyan még önmagukhoz képest is elég váltakozó színvonalat képviseltek részben a konkrét történet, részben a fanservice néhol eléggé "öncélú" használata miatt, a tényleges csábító tényező, a Második Világháborús utalások a pilótákra és a repülőgépeikre viszont tett arról, hogy annyira azért mégse ássam el a franchise-t, hiszen mindegyik általám látott inkarnációban volt legalább egy pár érdekesebb szemezgetnivaló. Részben ezért is vártam a Brave Witches-re keresztelt új sorozatot, amely voltaképpen egy másik történeti vonalnak fogható fel (révén egy teljesen másik osztagról szól), és pontosan ez teszi lehetővé azt, hogy elegendő mértékben legyen eltérőbb az SW-től. Ez eleve ott kezdődik, hogy a főszereplő Hikari egy belevalóbb, a maga módján önfejű de mégis keményen dolgozó és kedvelhetőbb főszereplő mint Yoshika volt annak idején, aminek révén egy picit a régebbi sportanimékre jellemző kezdéssel indul a BW (igen, a külön bejáratú beszólogató-kötekedő csajszival együtt), és ezt nem meghazudtolva egy kicsit kiszámítható és bugyutácska, de mégis őszintébb és hitelesebb előadásmóddal szárnyalja túl az SW kezdését, ami már annak idején elég se íze-se bűze jellegű volt. Ez a felütés a második-harmadik részek során sem lankad (annyira, hogy a földönkívüliek támadása, és az általa okozott fenyegetés-személyi sérülés faktor is valamivel őszintébbnek jön le, mint anno az SW jóformán valaha volt), viszont a második rész a maga módján egy mini-mérföldkőnek számít, révén egyrészt az első rész igényesebb árnyékozása és a Silver Link nevéhez méltó scenery porn-nak javarészt nyoma vész (hogy a még inkább feltűnő módon pocsék CG-ről szó se essék), másrészt itt már fel-fel bukkannak olyan esetek, ahol a Witches franchise (animés kivetülése, legalábbis) sztoriírási buktatói előkerülnek (pölö a nemzeti hős fel nem ismerése távcsövön keresztül, akivel azelőtt egy fél-egész napon át együtt utaztál). Még nem annyira, hogy hazavágja a pozitívabb kezdést, de *éppen* csak annyira hogy elbizonytalanítson valamelyest a jövőt illetően, amin az sem segített, hogy az általam már korábban kinézett karakter (Kanno) is érintett volt az említett buktatóban, *és* még az ő jelenete sem volt olyan jó 100%-ig mint amennyire szerettem volna, révén vele kapcsolatban is elbizonytalanodtam egy kissé. Ezt az átfogó kavalkádot ha nem is teljesen, de lenyugtatta a harmadik epizód (beleértve Kanno-t is), és emiatt is várom, hogy az erre a hétre elhalasztott negyedik rész mit fog lerakni az asztalra, mert még mindig látok elég potenciált a BW-ben, hiszen az SW-el ellentétben még mindig egy hitelesebb és magát jobban eladó cuccról van szó (amellett, hogy a zenei rész itt is meglepő módon üt, és öncélú fanservice se volt igazán még), úgyhogy amondó vagyok, hogy ennek még van esélye tisztá(bb)ra mosni a Witches nevet. Egyébként az meglep, hogy egyesek a Strike Witches 1:1-ben másolatát látják a BW-ben, amivel legfeljebb csak nagyon vázlatos szinten értek egyet, hiszen eleve elég hangsúlyos külömbség van a Yoshikára háklis Perrinne (mert Yoshikára többet figyel a Perrinne által bálványozott Sakamoto mint őrá), illetve a Hikarival ellenséges Kanno között (aki azért fúj Hikarira, mert amatőr mivolta ellenére játsza a hőst, és legszívesebben hazaebrudálná hogy ne haljon meg feleslegesen, csakhogy Kanno egyrészt elég komolyan veszi a repülős "szakmát", másrészt elég agresszív kismalac ahhoz, hogy ne tudja Hikari fejébe szavakkal beleverni azt, amit kommunikálni szeretne).
Keijo!!!!!!!!: Talán nem túlzás azt mondani, hogy ez a szezon meglepetés animéje, és nem feltétlenül azért, mert annyira mélyen szántó lenne, vagy éppen megreformálná a sport animék mivoltát, hiszen ez a két jelző biztos, hogy nem aggatható rá. Sőt, látatlanban akár azt is rá lehetne fogni, hogy csak egy új, semmitérő addíció a fanservice animék amúgy sem szűkös listájára, azon belül is arra a vállfajra, amelynek ugyan lenne egy konkrét alapfelállása, de aztán a vak is látja majd, hogy mire megy ki a játék. És ha valaki csak a sorozat alapján készült, negatív felhangú (nem mellesleg gyakran bulvár szintű) cikkekre hagyatkozik a sorozattal való ismerkedés terén, akkor akár ezen a ponton véglegesen le is írhatja a sorozatot, amiért szerintem kár lenne. Mégpedig lényegében azért, mert olyasvalamit csinál, ami lehetővé teszi azt, hogy az "elszálltabb", rizikósabb koncepciók is életképesek legyenek: fog egy, a marhaság-o-faktort és a potenciális fanservice faktort kellemesen kiakasztó alapfelállást (női sport, ahol a résztvevőknek javarészt a fenekükkel, opcionálisan a melleikkel kell a vízbe taszítaniuk az ellenfeleket), és ahelyett, hogy a fanservice fertőbe fullasztaná az egészet, inkább a nehezebbik utat választja, és egy olyan sportsztorit épít fel köré, amely veszi annyira komolyan önmagát hogy a "sport" része tényleg hitelesen jöjjön át, de közben mégsem feledkezik meg az alapfelállás lököttségéről annyira, hogy szó szerint a valósághoz kösse az egészet, és inkább az angolosan over-the-top jelleget keveri a jóízű nevetésbe torkolló jelenetekkel és speciális támadásokkal. A végeredmény pedig olyasmi lett, amiből annak idején még nem néztem ki olyan sokat, négy rész után viszont lelkiismeret furdalás nélkül rávágnám ugyanazt a jellemzést, amit
Titkos is idézett az ő kommentjében, magyarán körülbelül mintha egy-két kategóriával megemelték volna a Hajime no Ippo lököttség faktorát, és ököl helyett a fenék (és opcionálisan a mell is) játsza a csapásmérő szerepet, és igen, ez van olyan komolyan véve, hogy egy korrekt sportaniméhez méltóan ugyanúgy van itt megfeszített edzés, mint az alapokkal való ismerkedés, vagy a hype szintet irónia nélkül megütő harcok. Az alapokkal való ismerkedés már csak azért is megérdemli a maga dicséretét, mert tényleg lejön a Keijo-ról, hogy az ötletgazda elvan az egész koncepcióval mint a befőtt annyira, hogy ténylegesen elgondolkodjon azon, miként lehet ebből a felállásból a legtöbbet úgy beépíteni a sztoriba, hogy az méltó legyen a sportanimés mivolthoz, és közben ne is legyen szégyenlős ezzel kapcsolatban (például az is fontos tudnivaló, hogy a kaukázusi és az ázsiai ember csípője egy kicsit másként "működik", ami a harcok alatt észben tartandó tényező). Ez ettől függetlenül magával vonja azt a tényt, hogy a fenék mint olyan elég hangsúlyos szerepet kap úgy általánosságban, és ez az a pont, ahol abszolút megértem, ha valakinek még így sem veszi be a gyomra a sorozatot, hiszen hiába nem egy öncélú fanservice kaloda a sztori, ha egyszer még így is viszonylag ízlésfüggő, hogy ki mennyire vevő arra a fajta, nem éppen szemérmes hülyeségre mint amit a stuff képvisel. Ennek ellenére mégis azt mondom, hogy érdemes legalább az első egy-két résszel egy próbát tenni, mert mondom, a kvázi bulvár szintű cikkek (mint például a
Kotaku-é) nem adják vissza igazán, hogy milyen a gyakorlatban a sorozat, amit már csak azért is kiemelnék, mert egyrészt a harcok tényleg tudnak annyira kreatívak és hype-faktorosak lenni, hogy kvázi egy pillanatra se merüljön fel az öncélú fanservice gyanúja, másrészt a szereplőgárda ha nem is nyer irodalmi díjat -mert hiába viszonylag korrekt ez a része is a sorozatnak, nem *ez* az a pont, ami 100%-osan a sava-borsát adja-, de a sorozat egészéhez méltóan bőven van annyira "belevalóan" és hitelesen prezentálva, hogy a lányok se legyenek puszta kifogások a segg-servicere, legyen a szó a kicsit Brian Blessed frekvenciával beszélő, a Goku-Luffy fajta shounen főszereplők jobb vonásait öröklő dinkább Nozomi-ról, a megszokottnál érzékenyebb kuudere Miyata-ról, vagy éppen a Kawai Hanabi (igen, Aranyos Tüzijáték) névre hallgató, direkt az agy megrázására fókuszáló felsőbbévesről, aki harcon kívül egy barátságos senpai, harcon belül viszont hozza a megszállottan vigyorgó jelleget. Az pedig csak hab a tortán, hogy az egyébként többek között a To Love-ru kapcsán hírhes-hírhedt Xebec nem aprózta el vizuálisan a dolgokat, és okosan osztotta el a belefeccölés arányát. Az egy dolog, hogy a "fenék-fanok" el lesznek kényeztetve ezzel a sorozattal, de az már a másik, hogy amíg a nem harci jelenetek érezhetően kevesebb költségvetésű, de az átlagtól még így is markánsabb, színesebb összképet alkotnak, addig a harcok alatt igenis hatásos és dinamikus jeleneteknek lehet az egyszeri néző tanúja, amik alatt nem egyszer még a kontúrokkal sem spórolnak, a hangeffektekkel meg még inkább kevésbé. Itt sem érhető tetten "realitás" úgy igazán, de itt tényleg minden ütésnek megvan az a fajta ereje, amit bármelyik igényesebb küzdősporton alapuló anime megirigyelhetne, de az is érdekes színfolt, hogy a szereplők egy része tényleg a származási helyének megfelelő akcentussal beszél, a szokásos "van egy szem Kansai karakter, azt' jónapot" beállítottság helyett. Egy szó mint száz, eddig határozottan kellemes meglepetés volt a sorozat, és csak remélni tudom, hogy ezt a későbbiekben is fennt tudja majd tartani, mert minden mű-felhajtás ide vagy oda, erre tényleg ráillik a puding-próbája-az-evés mantra.
Titkos írta:Valahogy ott kevés a "LOL-jelenet", eleve Nozomi jóval kevésbé "Luffysabb" (ami nem lenne baj, csak éppen "cserébe" semmilyen normális személyiségjegye sincs, annyira "bland" szegény, hogy az nem igaz ^^"), rivális bajtársnő meg sokkal "jégcsaposabb" stb-stb. Úgyhogy örültem, hogy az anime nem félt jelentősen "tuningolni" a sorozatot, legyen szó a szereplőkről, vagy a cselekményről.
Azt hallottam, hogy egy viszonylag vaskosabb mennyiségű részt ugrottak át a manga elejéből, de arról már jóval kevésbé szólt a fáma, hogy Nozomi és Miyata karaktere hangsúlyosabb lett az animében mint amilyen a mangában volt, úgyhogy a részemről én sem bánom a legkevésbé sem, hogy az anime összehegesztésénél arra törekedtek, hogy egy jelentősebb arc végéig ("East vs. West", vagy valami hasonló) juttassák el az adaptációt. Azt egyébként meg tudom érteni, ha egyeseknek túl gyors az anime tempója a karaktereket illetően (pölö Hanabi barátságossága Nozomi felé a meccsük után), de szerintem egyikük sem olyan hűdemély kidolgozottságú, hogy akkor most percekig kéne matekozni azon hogy mi történhetett közöttük, szerintem tökéletesen egyértelmű az, hogy Hanabi amúgy elég barátságos figura lenne, Nozomi meg amúgy sem az a kimondottan ellenséges csajszi.
Jó, persze értem, hogy mire gondolt, illetve pl. a harcok közötti szünetekben, mondjuk a fürdős jeleneteknél simán mutathattak volna többet, viszont annak én még valahol örültem is, hogy úgymond a "harc tisztaságát" nem vitték el ilyen Ikkitousen-irányba, vagyis hogy minden ütés nyomán leszakad a csajokról a fél ruha, meg hasonlók. ^^"
Egen, ez (is) egy olyan pont, aminél határozottan kellemesen csalódtam az animében, hiszen szerintem (ahogy fentebb írtam) az alkotó elég komolyan veszi a kreálmányát ahhoz, hogy ne ilyen "egyszerűbb" dolgokon hasaljon el az egész, mert például a második rész végi Vákum Ágyú jóval kevésbé ütött volna, ha minden meccsben szétszakadnának a fürdőruhák/bikinik. Ez is egy olyan faktor egyébként, amit úgy vettem észre hogy az ellentábor (főként a bulvárcikkes részleg) nem igazán venne tudomásul, hiszen itt tényleg arról van szó, hogy van egy bizonyos fokú visszafogottság annak érdekében, hogy a tényleges cselekmény súlyán ne essen csorba, ami már önmagában érdekesebb "írói" színfolt annál, mint amikor a különféle fanservice-esebb cuccok látványosan tojnak a saját alapfelállásukra minden téren. A KLK egyébként annak idején még viszonylag jó felé haladt ilyen szempontból amikor elkezdődött (amikor még Ryuko szégyellte viselni Senketsu-t, például), csak az meg egy idő után pont két szék közé esett, mikor úgy nagyjából a félidő környékén kezdett egyre inkább egyértelművé lenni, hogy úgy igazán nincs olyan tartalma, amit össze lehetne párosítani a látványos hülyeségi faktorral, miközben a Keijonál még mindig jól fuzionál a sportanimés oldal a koncepció hülyeségével.
ugyanis bár ilyet ritkán teszek, kivételesen felnéztem a MAL sorozathoz tartozó fórumára, hogy mégis ők, akik sokszor ennél gagyibb sorozatokat is 8/10-el jutalmaznak, mégis mit szólnak ehhez. Meglepődtem, hogy jobbára ott is lehúzták, ilyeneket írtak róla, mint "a solid 2/10" meg hasonlók
MAL-ra igazság szerint nem volt lelkierőm (meg talán türelmem) felnézni, de valamelyest meglep hogy az ottani szekértábor is inkább lehúzta a sorozatot, hiszen ott a pontozási stílus általában lazább szokott lenni mint teszem azt az aniDB-n (és fogadni mernék arra, hogy a jelek szerint egyébként majdnem hentai-ba csapó Mahou Gakuen HxH jobb fogadtatásra lelt), bár a maga bizarr módján talán mégsem lep meg a szituáció, mert inkább hat ez amolyan Murphy törvényének, ahol minél jobban próbálod nem beleejteni az irományod a fanservice-s katlanba (annak ellenére, hogy ettől függetlenül nem feltétlenül szermérmes cuccról van szó) és minél inkább próbálsz egy épkézláb produktumot kihozni belőle, annál inkább negatív fogadtatásban lesz része. Ezért is lep meg egyébként, hogy a KLK-nak olyan nagy fenék (muhaha) lett kerítve mint ami, hiszen ötletek terén szerintem pontosan beleillik Imaishi mostanában előkerülő tendenciájába, amit például a most tavaszi Space Patrul Luluco is demonstrált (=elején van ötlet, aztán a fele környékén szépen elfogy), aminél hiába van ott a Sawano-féle zene meg az egyébként tényleg hatásos beállások, ha egyszer a KLK sokkal jobban járt volna, ha csak fele olyan hosszú lett volna mint ami, mert egyébként nekem is tetszene a szabás-varrás köré felhúzott sztori. Ahhoz mérten hellyel-közzel értem, hogy egy Keijo miért hathat vérszegénynek és fantáziátlannak (és objektifikálástól túltengőnek), de pont ott van elásva a kutya szerintem, hogy sokan megállnak az idézőjeles könyv borítójának a megítélésénél, és még akkor sem eresztik azt el, amikor a tényleges tartalmat nézik-látják. Nem azt mondom ezzel, hogy egy felszínes mű-ítész az, aki elítéli a sorozatot, de szerintem nem olyan egyszerű valami a Keijo ahhoz, hogy egy legyintéssel el lehessen intézni, pláne egy olyan időszakban, amikor az SJW státusz (külföldön sokkalta inkább persze) már kvázi olyan szintre jutott, hogy a "túlérzékeny/elvakult" jelzőket rá lehetne aggasztani. Azt egyébként nem figyeltem, hogy a Kotaku részéről ugyanaz az illető írta-e a Keijo-s cikket, mint aki az SAO-t az egyik legokosabb cuccnak könyvelte el, vagy aki szerint a mostani Berserk sorozat messze jobb a kilencvenes évek-beli adaptációnál, mindenesetre utána fogok járni annak a MAL-os topiknak, mert a Kotaku körül szinte mindig garantált a cirkusz.
Na, várj, most felmentem kikeresni a csaj idézetét MAL-ra, erre milyen cikket találtam: A címét figyeld!!
Azóta ez a cikk "véletlenül" törölve lett, de volt szerencsém elolvasni mielőtt ez megtörtént volna, és maradjunk annyiban, hogy pontosan ez a fajta felszínes hiperérzékenység és "öntudatosság" az, amit ez a szekértábor egyébként a játékok terén is szeret demonstrálni, és amitől körülbelül bolygó körüli pályára állnak a szemeim a sok forgatástól, bár ez a cikk annyiban jobban fájt, hogy még sütött is róla az, hogy az animékkel általánosságban sincs tisztában. Gondolom abból matekozták ki Miyata loli státuszát, hogy számukra a fiatalabb arcú anime kerekterek tényleg gyereknek számítanak, ha pedig kisebb melleik vannak, akkor csakis gyerekszereplőkről lehet szó, ami viszont elég sok mindent elmond arról hogy mennyire figyeltek az animére, mert hát igen, már az elején tudatosítják a nézőben hogy az alsó korhatár nagyjából 18-nál van, ami meg már nem számít gyereknek angolhonban. Ilyen szempontból vicces, hogy ez a cikk önmagában "szexistább" a Miyatás ballépéssel, mint a szekértábor által igaznak vélt sérelmek egy része, de egyben tényleg érdekes elgondolkozni azon, hogy vajon a Keijo miért akadhatott fenn a rostán, miközben az általam fentebb említett MG HxH alapján simán össze lehetne hozni egy szaftos "japán rajzfilmek mindegyike pornó" cikket, az Illya láttán meg simán DVD-ket és BD-ket lehetne égetni, amibe az SJW-k mellett talán a gyerekjogi szervek is beszállnának tűz körüli táncot járni.
Első körben arra fogadnék, hogy a sportanimés jelleg kedvezőbb, "földhözragadtabb" kezdőpontot jelent egy gyors belekukkantásra teszem azt egy "mechákkal harcolunk a földönkívüliek ellen" felálláshoz viszonyítva, az így összeterelgetett közönség pedig nem volt rest a különféle közösségi oldalakon képeket és gif-eket is linkelni a kommentjeik mellé (vagy éppen YT-n reakciós videókat gyártani róla), amiket meg már nem nehéz a legkétballábasabb firkásznak se észrevenni. Szemben teszem azt egy Illya-val szemben, ami már borítókép alapján is annyira az "animu" státuszban leledzik nagyonloli-jaival, hogy a One Punch Man-en/Mob Psycho 100-on és/vagy a Jojo-n, talán még az SAO-n is szocializálódott réteg számára már nehéz falat benyelni, így annyi nyilvánvalóbb visszajelzés sincs róla, függetlenül attól, hogy egy Reddit vagy egy 4chan alapján még így is lehetne tájékozódni. Na meg gondolom az is közrejátszott a Keijo részéről, hogy egy nagyon friss cuccról van szó animés szempontból, azok alapján meg ugye jó darabig lehet ütni azt a bizonyos vasat, de még így is sajnálom én is, hogy pont ez a sorozat lett most elővéve, mert jelen állás szerint a 7/10-et lazán megérdemelné, és állítólag még bőven még abból a jóságból, amit az első négy rész demonstrált.
Junchi- Yesss!
Meg is lepődtem egyébként, hogy MAL-od alapján mennyire bejönni látszott nálad a sorozat, de így legalább már hárman vagyunk a nézőközönségben a kettő helyett.