Ez az a sorozat, ami merészen, bátran és büszkén nekimegy vagy éppen parodizálja az összes shounen fight klisét és toposzt. Teszi mindezt könnyed humorral és elegáns történet vezetéssel. Bár minden sablont felhasznál és nevetség tárgyává teszi, ezzel egy időben sokkal realisztikusabb világképet add nekünk a hősök életéről, mint azt bármely más sorozat csak képzelni tud.
A One Punch Man világa egy alternatív Földön játszódik, ahol a városokat csupán betűkkel jelölik (a sorozat egyébként Z városában zajlik). Ebben a világban minden naposak a kaiju támadások, a természeti katasztrófák, de a szuper gonosz emberek és a földönkívüli lények támadása sem különösebben ritkaság. Egész egyszerűen már röhejesen sok támadás éri a világot, ami tovább érzékteleníti a hősiességet.
Főszereplőnk egy Saitama nevű kopasz úriember. Ő hős és kész. Nem földönkívüli, nem evett semmilyen gyümölcsöt, nem lakik benne semmilyen ősi démon, de még kardja sincs. Mindösszesen elkezdett naponta edzeni (100 fekvőtámasz, 100 felülés, 100 guggolás, és 10 km futás minden nap) és hős lett. De ez is visszatekintésből derül ki, a sorozat kezdetére már legyőzhetetlen, tehát nem kell a szériában erőszinteket elérnie Saitamanak. Ereje oly nagy, hogy ellenfeleit mindösszesen egyetlen egy jó nagy bepancsolással legyőzi és slussz. Ellenfeleit egyetlen ütéssel teszi harcképtelenné, más sorozatban egy egész évadot el bíbelődnének vele. Már-már Lupini lazasággal veszi az akadályokat. Nincsenek végtelen monológok, nincsenek hosszan kifejtett múlt béli sérelmek. Csak egy ütés és a harcnak már vége is van.
A szűkös és egyhangú minden napok azonban egyszer csak véget érnek amikor Saitamahoz tanítványként szegődik Genos nevű kiborg aki bevezeti barátunkat a hivatásos hősök legális világába. A kopasz hős, aki már unja a szürke hétköznapokat (edzés, egy ütés és győzelem, bevásárlás a boltba), új célt tűz ki magának: hivatalosan bejegyzett hős akar lenni méghozzá a legmagasabb szinten jegyzettek közt a Hősök Szövetségében.
A sorozat erőssége a grafikai megoldásai. Erős és letisztult, sehol semmi sem csillog nincsenek benne minimál megoldások. A harcok túl animáltak és elnagyoltak. A másik pozitívuma a humora. Folyamatosan szórja az utalásokat és a paródiákat, különös képen a 2000-es évek előtti shounen világát veszi górcső alá, de nem kell félni ezeknek a megértése nélkül is lehet élvezni a szériát. Ami számomra tetszetősé tette a szériát az nem a harc volt, hanem inkább a realizmus. Minden részben feldob egy olyan témát, ami akár egy seinen mangában is megállná a helyét, de a sorozat jellegéből adódóan nem foglalkoznak vele. Mindösszesen szembesítenek vele, hogy itt emberek is meghalhatnak vagy éppen a hősöket sokan megvetik irigységük miatt. A pozitív oldalra kell tenni, hogy a
fanservice-t nem aknázták ki a készítők, nem volt sem egy nagy keblű heroina, sem egy folyamatosan onee-chan-t sivító karakter.
Hátránya egyértelműen a történetben, vagy inkább Saitaman személyiségében van. Hiába kapunk egy részeken átívelő cselekmény szálat és még pár karaktert a sorozat nem zár le semmit. Ami még inkább bosszúságra adhat okot, hogy Saitama nem fejlődik semerre. Nehéz eldönteni, hogy ezzel Son Goku előtt tiszteleg a karakter vagy inkább az olyan „nagy fejlődésű” karaktereknek add fricskát, mint Naruto.
Ismertető