Kezdetben sötét volt és néma, meleg csend. Aztán egy hang hallatszott, fülsértő kiáltás, a nevemet kiáltotta, és én újra megszülettem. Fájt. Hideget éreztem, nem a környezetem volt hideg, hanem én magam, az élettelen fém váz. Kinyitottam a szemem, egy nő állt előttem. Vágyakozva nézett rám, ismertem őt, amikor éltem, érzem, de most nem tudom ki ő, csak azt tudom, hogy miatta vagyok itt. Miatta fáj. Egy hang – ismét – a fejemben szólt, parancsoló és kemény, nem tudtam ellenállni neki. Azt akarta, hogy öljem meg a nőt. Megtettem. Kitépem a csontjait, és magamra húztam a húsát és a bőrét. Éreztem a vére melegét szétáradni körülöttem, és már én voltam Eriade.

Szép vagyok, nagyon szép. A férfiak epekednek utánam, lesik mosolyomat, áhítják kacagásomat. És áhítják ajkamat. Előkelő ruhákat viselek, ékszereket, drágaköveket, és más nők irigységét. Bálok, estélyek, ebédek, és férfiak, kik mind szeretnek engem. És én megölöm mindet: a férfiakat, a nőket, az öregeket és a gyerekeket, mert akuma vagyok, az Ezeréves Gróf gyilkolásra teremtett robotja. Amikor gyilkolok, ocsmány vagyok és senki nem szeret.

És közben fejlődöm. Saját gondolataim születnek, akaratom lesz és vágyaim. Azt akarom, hogy szeressenek, de az ember-férfiak törékeny játékszerek, csak megérintem őket és összetörnek, vérbefagyott büdös hullák lesznek. Nem ember kell nekem, azt akarom, hogy a Gróf szeressen, hogy dicsérjen nem, hogy tetszem neki. Ezért jól végzem a munkámat, megölöm az embereket, fejlődök, és közben sminkelem magam, kifestem a szemem, rúzsozom az ajkam, megfestem a körmöm. De a Gróf nem vesz észre, hiszen én csak egy akuma vagyok, egyetlen az ő ezernyi vak teremtménye közül.

Alyster Crowley. Az első férfi, akit szerettem. Nem a gyöngéd törődése miatt, hanem éppen másik énje, vadsága és ereje miatt, mely majdnem megölt. Az első férfi, aki nem tört össze a kezeim között. Az első férfi, akinek elég ereje lenne engem megölni. És ő is szeret.

Crowleynál élek, a segédje és az ápolója vagyok. Megismertem őt, tudom, hogy egy kedves ember, és tudom, hogy ördögűző, bár ezt ő maga nem tudja. Látom szenvedni, ahogy ösztönösen a véremre szomjazik, és erőnek erejével kell visszafogja vágyait. Tudom, hogy gyűlöli magát ezért, és vígasztalom, felajánlom magam.

Bárcsak így maradhattunk volna örökre! Bárcsak minden titok rejtve maradt volna! De most már késő, a fiú leleplezett szerelmem előtt, az elátkozott szem, mely megmutatta valódi alakomat mindenki előtt, és ő már nem szeret, hanem fél tőlem. Megölöm!