Mivel játszol mostanában?

[Ricz]

Nemrégiben volt szerencsétlenségem kipróbálni a Naraka: Bladepoint gámot,

Nos magáról a játékról nem tudok nyilatkozni, mert mikor anno szembetalálkoztam vele, a multis címke láttán egyből elvesztettem az érdeklődést iránta. Viszont annyit megjegyeznék, h a hozzá készült art-ok (pl ez) számomra igen tetszetősek.

Igen, az artok kaptak meg engem is elsősorban, és kár, hogy ez a játék egyébkénti erőssége is, mert egyébként minden más téren kiforratlan és nyers. Arról nem beszélve, hogy a főmenű a tucat mobilos fighting game-ek újabb ripoffja, pedig ha valahova tudtak volna egyéniséget csempészni, akkor oda.

Viszont, már noha csak egyetlen fejezet választ el a teljes befejezésétől, akkor már essen szó a Zombie Army 4: Dead Warról is. A sztori nagyon egyszerűen körülírható a Zombie Army Trilogy-val, ami az előzménye az egésznek. Vegyük a második világháború játékok témájában már vajaskenyérnek számító nácikat, és mondjuk azt, hogy az a sok sületlen okkultista marhaság, amiben hittek, Thulével, másvilágokkal, szellemekkel, démonokkal, ereklyékkel, nagyrészt mind igaznak bizonyult. 1944-ben a háború az ismert mederben folyik még, ám 1945 májusára már a Szövetségeseknek és a Szovjetuniónak Hitler élőhalott seregeivel kellett szembe nézniük. A Sniper Elite játékok főhőse, Karl Fairbourne jár utána Berlinben ennek, de ízlés szerint választhatunk 4-8 karakter közül. A Zombie Army Trilogy során megszerzünk egy ereklyét, amit a nácik a holtak feltámasztására és Berlin védelmére használnak, illetve a Halálgyárban agyonlőjük magát a démoni megszállás alatt álló élőhalott Hitlert is. A probléma csak az, hogy ezzel önmagában még nem ért véget a történet.

Itt csöppenünk bele a Dead Warba, hogy már két év eltelt és az élőhalott seregek erősebbek is, mint valaha. Ellenálló gócok jöttek létre, amelyek igyekeznek feltartani a hordát, azonban új fenyegetés érkezik, és utána kell járnunk. Hogy kivel is? Alapból megint Karllal, de most is választhatunk karaktert, szintúgy 8-ból, de egy-két DLC-vel könnyen megemelhető ez a szám (pl. a Left 4 Dead 1-2 karaktereivel, de velük ki akarna? Annyira illenek a környezetbe, mint egy minigunos pingvin.). Ahogy a korábbi részek is javarészt olyan helyeken játszódtak, amelyek a Sniper Elite-játékokból kerültek kisebb-nagyobb módosítással átemelve (de leginkább a V2-ből), így ez is leginkább a 4. etap helyszíneire alapoz sokszor, azokat használja fel és értelmezi újra, illetve híres helyszíneket. Járni fogunk Milánóban, Velencében, Szardínián, Horvátország egy kis tengerparti városkájában, Nápolyban, Genovában és végül Rómában és a pokolban. A dolog csak hamar nyilvánvaló lesz: az élőhalott náci okkultisták fel akarják támasztani Hitlert - vele a Szent Péter téren vesszük fel a harcot.

Továbbá ez a sztoriszál 3x3 DLC-fejezettel még meg is toldható, amiben meglátogatunk egy bajor kisvárost, egy várat a Kárpátokban, lemegyünk Agarthába az üreges Föld-elméletben szereplő vidékre és az őscivilizáció után kutatva, megjárjuk az Alpokat, üldözőbe veszünk egy zombizeppelint és felrobbantjuk annak a gyártóhelyét, ismét Nápolyt (pontosabban annak mellékét már), egy elmegyógyintézetet, mire végül visszatérünk a pokolba. Ez a vonal már inkább Umbra báró történetszálát pedzegeti, aki maga is élőhalott (pontosabban, élvehalott), titokzatos túlvilági erők birtokosa, aki hozzásegítette a kultistákat a nagy tervükhöz, ám most őket akarja elárulni, mivel bevallása szerint egy fantáziátlan népség az Ezeréves Birodalmukkal.

Ja, a történet nem az erőssége, de sosem volt. Míg az első 2 játék (akkor még Sniper Elite: Nazi Zombie Army néven) inkább az okkult vonalra fektette a hangsúlyt, és a Zombie Army Trilogy-val hozzáadott fejezet inkább ezt a vonalat erősítette, addig a Zombie Army 4 már jócskán nagyobb öntudattal és karakterrel bír. Képes az önreflexív humorra egy-egy odaszúrt mondattal, de ugyanakkor nem átall klasszikus filmekből is meríteni, átvenni és beépíteni jeleneteket, és nem csak zombifilmekből, hanem korszakosakból és klasszikusokból is (pl. Indiana Jones, Frankenstein, Evil Dead). Emellett a stílus is megváltozott. Több lett a gore és a vér, az új és újra gondolt ellenfelek lévén a body horror és a groteszk is erősebben van jelen, és amolyan rotten fleshpunk-dieselpunk-steampunk keverékjellege van. A steampunk inkább a számítógépek és az informatikai berendezéseken érhető tetten, illetve egy-egy tárgyon, a dieselpunk már inkább a nácis alternative history sajátja (lásd Wolfenstein 2006 majd a New Order, Old Blood, Colossus, Youngblood), a rotten fleshpunk pedig azért, mert fogunk olyan tankokkal és fél-lánctalpas csapatszállítókkal is megküzdeni, amelyeken a rozsdás, szétmart páncélozás alatt egy hústömeg van, ellőhető dobogó szívvel, illetve a a nagyobb monstrumok is félig gépi-félig emberi szövetek groteszk masszája.

A korábbi heavy ellenfelek is kicsit újra lettek gondolva, másféle páncélozást kaptak, a fegyvereik is módosultak. Dupla csövű nehéz gépágyú, hatalmas körfűrész, bazi nagy lángszóró, és persze egy, aminek a hangján és a nehezebb fokozaton 2-3 csapásból leterítő mancsán kívül mása nincs. Vagyis az Elite Gunner, Butcher, Flamer és a Screamer, akik közül az utóbbit b*ssza meg a jó isten, mert két pofára zabálja becsülettel az ólmot. És ezen kívül van köpködős vizihulla zombi, sötétdémon, hordahergelős tisztek, öngyilkos robbantósokat idéző tisztek, csak hogy ne érezzük magunkat biztonságban. De 6 pontért per darab akár ölhetünk zombipatkányt és zombihollót is, bár azok nem támadnak.

Játékmenetileg is jóval árkádosabb lett: pontszámlálón túl most már jelentékenyebb lett a kombószámláló (különösen a mostani arénaharcok felét jelentő vérkutaknál számít), egyes hullákból kitaposhatjuk az utánpótlásunkat (gránátok, gyógycsomagok, lőszerek), viszont amit sajnálok, hogy a környezeti elemeket nem mindig lehet használni, és aránytalanul vannak elosztva. Környezeti elemek alatt robbanóhordókat, ládákat értek, illetve különféle csapdákat (forgólapátosat, ami magába szívja az előtte botorkálót, vagy olyat, ami felébreszti a zombicápát egy időre, villany-, hang- vagy lángcsapda stb.). A fegyvereink fejleszthetőek mindenfélével (egy meghatározott úton), megmaradt a masterizálás, a pályákon a challenge, van bőven gyűjthető dolog (levelek, képregények, felrobbantható zombikezek, de hőstetteket is véghez vihetünk, amikor egy túlélőnek kell segíteni rendszerint idejében). Fegyverből az alapkínálat kissé talán szűkös és elég pofátlan, hogy az alapjátékban (SE4) már vanillában is elérhető fegyver DLC-paywall mögött van (mint a Mosin-Nagant puska), de a teljes kínálat viszont igencsak pofás. Bejöttek a kivégzések (takedown), lassított üzemmódban irtás, és az előbbi animációiból meglepően sok van és egyedi, sokszor fegyverhez tartozó spéci darab is, szóval azért nem mondható, hogy ki lett az ember szeme szúrva.

Új tölténytípusok és felszerelések is lettek: pl. most már vannak áldott isteni erővel vértezett fegyverek, töltények, elektromosak, a köpködős vizihulla hordacsalogató taknyával teli gránát, fürtös robbanógránát, botló- és taposóakna, amiket megéri lepakolgatni, legfeljebb 12 darabig, mert utána az engine tünedezteti el.

Viszont, amit nem nagyon értek, azok a weekly challenge-ek. Van alapból a játékban hordamód, 4 fős co-op, amihez sajátos módok is elérhetőek (pl. ha az egyiket megharapják, egy darabig fertőzöttként velünk harcolhat fogyó élettel, de ha meghal, feltámad és zombiként tér vissza ellenünk), de igazából a weekly challenge-nek már semmi értelme azon kívül, hogy segít szintezni és az amúgy is beállítható játékot egy picit specifikusabbá teszi. Mert a nehézségi szintekben van könnyű, normál, nehéz, brutál, valamint megadhatjuk az ellenfelek mennyiségét is, hogy 4 fővel akarunk egy emberre valót leölni, vagy fordítva. Azért a legnagyobb fokozatért egyszer végig kell tolni az alapjátékot, az önmagában tiszta sor. De utána aztán have fun, főleg egyedül a 4 főre való ellen brutál nehézségen. Úgy fog fogyni az ólmod, hogy ihajja.

Röviden, a kampány részét élvezem egyedül is, és szívesen tolnám haverokkal is, ha nem lennének finnyásak vagy majrésak, hogy a taktikázás ennél nem az, amit ők elképzelnek sokszor: lehasalni vagy guggolni egy mesterlövészpuskával a dzsindzsásban és golyót számolni, ellenfeleket ritkítani láthatatlanul, mint azt tesszük pl. a Tom Clancy's Ghost Recon: Wildlands-ben extrém (vagyis a legmagasabb) nehézségi fokozaton, de az annyira bugyuta játék, hogy az elvileg csapatmunkára kihegyezett küldetéseket is képes vagyok egyedül teljesíteni azon a fokozaton, sokszor kapásból elsőre...

[alvaro]

Új fejlemény, bár itt várt már egy ideje... Mivel tél van, fűtésszezon, beizzítottam a 2009-es játékos gépemet, videokártya tekintetében ez a legizmosabb itthon, ha nem is a legmodernebb, de sajnos a mai körülmények között kb. reménytelen, hogy egy modern játékokra igazából alkalmas kártyát szerezzek...

A lényeg a lényeg: kellemes meglepetés ért, mert a 2017-es Hellblade: Senua's sacrifice tűrhetően fut ezen a gépen (négymagosítható kétmagosított négymagos Phenom II egy Radeon HD 5870 társaságában). És IGEN, persze hogy nem én lennék, ha nem ilyenekkel játszanék Nyilván kellett még egy sérült lány az életembe, nem elég egy (...kettő?) valódi meg az eddigi kedvenc kitaláltak... A játékmenet gyakorlatilag nem is számít, a hangulat annyira el van találva, a terep (ami nem feltétlenül az, aminek látszik), az ellenfelek kinézete, Senua mozgása (realisztikusan sokkal nehézkesebb, mint mondjuk Alice Liddell, ám legalább olyan brutális harc közben, komoly elégtétel nézni, ahogy beviszi az ütéseit!), a folyton sutyorgó, időnként egymással is vitatkozó hangok, amiknél még arra is ügyeltek, hogy lehetőleg véletlenül se középen szólaljanak meg... A mágia itt sem aranyos, semmi sem felemelő, ideig-óráig lehet győzni, tudom előre az egésznek végét, de még ez sem zavar... Tíz pontot azért nem kap, vannak nehézségek az irányításban, ma pedig egy bugba is belefutottam, ami miatt kezdhettem elölről az egészet, de összességében egy zseniálisan depresszív és pszichedelikus történet egy nagyon jól együttérezhető őrült főszereplővel, legyen mondjuk 9/10? Teljesen szubjektíven.

[ZeroProcess]

Dusk DIver

Azzal kell kezdenem, hogy engem annyira már az előzetesek alapján se fogott meg a játék, viszont még jó múltkorában igencsak olcsón megvettem a Day One Edition-t, ami a régi tipikus PQube-os kiadás. Azaz a játékot alapból úgy jelentették meg, hogy egy kis díszdobozban a játékon felül egy artbook-ot is csomagoltak. Ez pedig elegendő volt ahhoz, hogy adjak neki egy esélyt. Hát első nekifutásom nem tartott sokáig és egy-két óra után kb 1 évre félre is raktam, mígnem decemberben újra elővettem és kijátszottam.

A történet a valóságban is fellelhető Ximending sétálóutcáján játszódik, ahol egy nap a főszereplő lány Yumo és barátnője átkerülnek egy másik világba Youshanding-ba, melyben Ximending emberek által kihalt, de veszélyes lényekkel teli változata található meg. Ebbe a világba átkerülvén Yumo különleges erőre tesz szert és találkozik Leo-val kinek segítségével legyőzi a rájuk rontó lényeket és visszajut az ember világba. Mint kiderül Leo nem ember és főnökével (ki bizonyos események miatt jelenleg egy agyag medve figura testben van) őrzik az emberek világát és próbálnak rendet tartani Youshanding-ban. Yumo pedig csatlakozik hozzájuk, hogy egy nap újra normális lehessen. Így ha valami baj van Youshanding-ba megyünk szörnyeket csépelni, ha pedig nincs akkor a fedősztoriként használt Tumaz Mart kisboltban dolgozunk.

Mindez játékmenet szempontjából úgy néz ki, hogy adott a sétálóutca és a körülötte lévő háztömbök, amit szabadon bejárhatunk a főküldetések közt. Különféle kajáldákba mehetünk, ahol a különböző ételek elfogyasztásával vmelyik statunk kap egy kis boostot a következő főküldetésre. De beülhetünk moziba vagy gatcha-kból megszerezhetünk különböző ruhákat, skyneket, koncepció rajzokat stb. Azonban ami fontosabb, hogy mellékküldetéseket is teljesíthetünk a különböző embereket megsegítve. És ezen feladatok a játék nagy pozitívuma, ugyanis közelebbről megismerhetjük az egyes szereplőket és a világot kifejezetten szórakoztató párbeszédek során. Ugyanis a főmissziók alatt ez nem történik meg, mert azokban csak átmegyünk Youshanding-ba elcsépelni jó pár szörnyet és haladunk a kifejezetten semmitmondó fősztorival. Vagyis a játék lelke inkább a mellékes apróságokban van, így aki csak végigrohannak a főtörténeten azok bizony kevésbé fogják élvezni a játékot.

Maga a harcrendszer nem rossz, de igazán élvezetes akkor lesz ha mindent kimaxolunk, melynek eléréséhez igencsak csinálni kell a mellékes dolgokat. Ebből adódóan mire eljutna az ember arra a szintre, hogy élvezné a lényekkel való csihi-puhit, a fő küldetéseket már rég végig csinálta és max a játék platinázásához esik újra azoknak, immár hard fokozaton. Mivel minden küldetés alapból normal-on érhető el és utána bármikor újrázható, de már nehézséget szabadon választva. Bevallom őszintén nekem már csak néhány küldetés nehéz változatának S rangú végig vitele hiányzik, ahhoz, hogy meglegyen a platina. De egyszerűen már annyira unalmassá váltak, hogy már nem foglalkoztam velük. Amúgy a fokozatoknál tartva azt kell, hogy mondjam csak hard-on van pár küldetés ami kihívást okoz, azaz alapjáraton a Dusk Diver egy könnyű játék.

Maguk a karakterek egytől-egyig kedvelhetőek és kifejezetten szórakoztató csapattá válnak a játék végére. Volt nem egyszer, hogy felnevettem mikor ugratták egymást.

A látványra nem lehet panasz, szép anime stílusú, továbbá az aláfestések is kifejezetten jók lettek. A játék főcímdalát már jó párszor végig hallgattam. Technika oldalról annyit, hogy Ximending-ben futva fordult elő, hogy PS4-en meg-meg röccent a játék, hogy betöltse, a meglepően magas felbontású textúrákat. Néztem is, hogy még az ilyen olyan ablakokon keresztül látható falon lévő képek és feliratok is élesek és olvashatóak.

Én úgy öltem bele 34 órát, hogy már a trófeákat is hajszoltam, szóval nem egy hosszú játék.

A Dusk Diver nem ígér sokat, de amit igen azt többnyire kifogástalanul, habár a játék története nem nagy eresztés. Ha valakit videók alapján kicsit is megfogott, érdemes lehet vele egy próbát tennie lévén nem hosszú játék.

Végezetül még annyit megjegyezném, hogy a játék alapjaiban van potenciál és úgy tűnik ezzel az alkotók is tisztában vannak, ugyanis idén fog érkezni a folytatást, amit valószínű nem fogok kihagyni.

[ZeroProcess]

Immortals Fenyx Rising

Ubisoft-os játékokkal nem igen szoktam játszani, az egyetlen ami eszembe jut, h próbáltam a For Honor volt. Szal a kiadó játékaival nem sok tapasztalatom van. Az Immortals Fenyx Rising is elsőre kevésbé keltette fel az érdeklődésem, de a sok pozitív teszt láttán ez aztán megváltozott. De a játék beszerzése mellett végül amiatt döntöttem, hogy sokan sok helyen állították azt, hogy ez több ízben is hajaz a Legends of Zelda: Breath of the Wild-ra. Az pedig érdekel, de egyelőre kimarad nálam, Switch hiányában, így az Immortals-nak vágtam bele.

A játékban Fenyx-et irányítjuk, ki hajótörést követően arra eszmél, hogy minden ember kővé dermedt és a világot az alvilágból feltörő Typhon fenyegeti. Ahhoz, hogy legyőzzük őt és a többi rusnyaságot, talpra kell állítanunk a görög isteneket, kiket Typhon legyőzött. Maga a történet nem rossz, de az ami igazán szórakoztatóvá teszi az a tálalása. Ugyanis Prometheus meséli el miközben Zeus folyton folyvást beletrolkodik, humorossá téve azt. Mondjuk a fősztori nem hosszú, nincs 20 óra igazából. Ez persze nem gond, sőt a játékidő nagyobbik részét nem is a főmissziók teszik ki.
Ugyanis az irdatlan nagy térképet bejárva számos különböző logikai és vagy ügyességi feladványokat lehet teljesíteni, melyek jutalmaiból lehet fejleszteni a karakterünket. Ez a része a játéknak jobban lekötött és jobban is élveztem mint a harcokat. Maguk a feladványok logikai részei pofon egyszerűek s inkább az ügyességi része a dolognak, ami néha feladta a leckét. Utóbbi miatt azért megfordult a fejemben, hogy inkább billentyű-egér kombóra váltok, kontroller helyett, de végül nem így tettem. Tetszett, hogy alapjáraton egész változatos feladvány típusok vannak és hogy egyes típusokat akár többféle képen is meg lehet oldani, szintünk függvényében. De és akkor itt jön egy ordas nagy de, mivel rohadt nagy a map, hiába a több különböző feladvány típusok és azok sok variálása, már az első régió kitakarítását követően (a prológus sziget után) erősen repetitívvé válik a játék ezen a téren. Viszont ha már elkezdtem őket megcsinálni, akkor nem adtam föl, de nem egyszer volt azaz érzésem, h csak emiatt csinálom őket. Ha már a negatívumoknál tartok akkor megemlíteném, hogy számomra a felfedezés élménye egy idő után erősen megcsorbult és nem tudtak lenyűgözni az újabb régiók egyet kivéve. Ez a kivétel a játék vége felé ért, méghozzá mikor élértem az északi szigetet, ahol Zeus trónjához kellett felmászni. Na az a pályarész az egész játék legjobbja, nagyon hangulatos és tetszettek az ottani epikus aláfestések.

Aztán érdemes megemlíteni egy furcsaságot, vagyis számomra nagyon fura volt, hogy a térképet megnyitva más játékosok screenshotjai fogadtak és ezek elég zavaróak voltak. Hál égnek ki lehet kapcsolni ezt a funkciót. Mondjuk arra kíváncsi vagyok ki a fene számára hasznos ez. Mondjuk az sem igazán tetszett, hogy vmilyen ubisoft-os accountot is csinált a háttérben és vmilyen heti/napi questek teljesítések után dobálta az accountra az xp-ket, amire semmi szükség a játékban. Arról már ne is beszéljünk, hogy van ingame store is, de legalább ezt nem tolja annyira az arcunkba a játék. Én meg se néztem mi van ott és a játék is alapvetően olyan, hogy nincs is szükség rá.

Összességében nem rossz játék sőt igazából jó (el is töltöttem vele kicsivel több mint 80 órát (igaz 3 trófea még hiányzik)), de az a fajta jó játék, ami egyszer elég volt és többször nem valószínű, hogy újra elő fogom venni. Ugyanis túlzottan nagy, ami repetitívvé teszi. A kevesebb néha több jó lett volna itt is.

[ZeroProcess]

Poison Control

A Poison Control egy igen érdekes és sajátos elképzeléssel rendelkező játék a pokolról. Ugyanis a történet szerint az általunk irányított főszereplő (kinek nevét, nemét és hangját mi döntjük el) egy nap egy különös helyen, a pokolban tér magához emlékeitől megfosztva. Azonban nem sok ideje van felocsúdni, ugyanis egy furcsa teremtmény, klesha támad rá, ami nem sokkal később egy kissé szószátyár és eleven lánnyá változik. Ő a szintén amnéziában szenvedő Poisonett, aki a főhős lelki társává válik, osztozva annak testén. Ketten összefognak, hogy a lány a mennybe, a főszereplő pedig az élők világába (vagyis haza) kerülhessen. Ezen célok eléréséhez jegyeket kell szerezniük, amiket egy élő vagy holt lélek negatív gondolataiból manifesztálódó poklon belüli világ megtisztításával szerezhetünk.

Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a világtérképen egymás után bukkannak fel ezen világok egy-egy pályát alkotva, összesen 27-et, amiken az adott lélek gondolat foszlányaiból hámozzuk ki annak történetét, miközben felszámoljuk a méregtócsákat és megöljük a ránk támadó klesha-kat. Előbbihez Poisonett kell, ki ilyenkor testet ölt és őt irányítva kerítjük be az adott tócsákat, felszámolva azokat. Míg utóbbihoz főszereplőnk kell, kinek egyik karjából fegyver lett, amiből szórhatjuk az áldást a ránk rontó ellenfelekre.

A pályák előtt, közben és után a sztorit nagyrészt vn szerű dialógus ablakokon keresztül ismerjük meg. Az egyes szintek végeztével Posinette-vel való beszélgetés közben ő van, hogy kérdést tesz fel, amire adott választól függően növelhetjük egyes statunk szintjét. De maguknak a különböző fegyvereknek és passzív módosítóknak is külön növelni kell a szintjét. Illetve overall magának a karakternek is van egy szintje, ami xp alapján növekszik egészen 99-ig.

Nos a meglévő játékmechanikai elemek jól működnek és szórakoztató játékot nyújtanak egy darabig. Ugyanis bár a játék nem hosszú még így is képes repetitívvé válni. Továbbá borzasztó könnyű. Kiplatinázni sem nagy was ist das. Alapvetőleg úgy gondolom, hogy egy játék nehézsége nem feltétlen határozza meg a játék milyenségét, de itt sokat dobott volna valamicske kihívás.

Sajnos a sztori elég felejthető, mert bár egy-két léleknek érdekes a története, de inkább maga a világ az ami emlékezetes és megfogja az embert. Mondjuk valamennyit dob a sztorin, hogy nem egy hanem különböző végkifejletek érhetők el.
A karakterek kedvelhetőek, bár főszereplőnk eléggé háttérben van, viszont Poisonette-t és később felbukkanó alakokat kedveltem. Plusz pont, hogy mindenkinek van szinkronja.

Nem csak leírásában és működésében más a pokolnak ez a fajta ábrázolása, hanem vizuálisan is. Ugyanis élénk színekkel (sokszor a rózsaszín árnyalataival) és motívumokkal operál a játék. Tetszett a játék látványa úgy általában, kiváltképp a karakter design-ok. Ami kevésbé nyerte el tetszésemet, hogy egy némelyik pálya igencsak puritán lett, nem sok díszítő objektum volt rajta.
A Posion Control legnagyobb pozitívuma az aláfestések, amik nagyon jók és remek atmoszférát teremtenek. Kedvencem a Brazo és a Seal, de a Comet, Stigma, Stagnations, és a Mirror and Anklet is kifejezetten tetszik.

Technikailag sajnos nem makulátlan a játék ugyanis bizonyos esetekben képes beesni a frame rate elég rendesen. Viszont bug-gal nem találkoztam. Azt mondjuk megemlíteném, h van célzás rásegítő, ami jó dolog, csak épp néhány méteren belül képes a célpontról mellé célozni, ami kicsit bosszantó.

Érdekes pokol ábrázolással, hangulatos és szórakoztató játékmenettel, szerethető karakterekkel rendelkező játék, aminek története feledhető, továbbá túlzottan könnyű és hajlamos repetitívvé válni.

Végül még annyit megjegyeznék, hogy számomra első blikkre a Crystar-ra emlékeztetett leginkább témáját tekintve, de végül több dologban eltérnek akár a sztorit akár a játékmenetet tekintve.

[Ricz]

Project Warlock

Klasszikus FPS, egy boomer shooter lényegében. Az art style elsősorban a Doom és a Build Engine-ek gyermekeire emlékeztetnek (Doom 1-2, Heretic, Hexen, Witchaven, Duke Nukem 3D, Redneck Rampage, Blood, Shadow Warrior stb.), már ami a pixeles részét illeti, illetve a markáns körvonalak, rajzosabb jelleg, ami meg a Borderlands szériát.

Alapvetően a sztori, hogy egy mágiahasználó fegyverforgatóval megyünk és pucoljuk ki a világot a rosszarcúaktól és a veszedelmektől, végül pedig a démonokkal és a Sátánnal is megküzdünk. Minden egyes epizód emlékeztet valamire, ismerősnek hat.

1. rész: Alapvetően ez egy generic középkori fantasy, ahol vannak démonok és mágiahasználó lovagok. Egy várat kell kipucolnunk teljesen, és kicsit olyan Army of Darkness beütésem volt helyenként tőle, mintha az is az inspiráló dolgok egyike lett volna. Ez még annyira nem secret huntolható, sok mapon alig van megnyitható titok.

2. rész: Antarktisz. Ez leginkább John Carpenter "A dolog" c. filmjét veszi fő ihlető forrásnak, amire rengeteg közvetlen utalás is van (konkrét filmhelyszíneket is meglátogatunk, egy-két ellenfél maga a Dolog, illetve a főboss is mintha az lenne gigantomán formában). Itt már lehet kezdeni a secret huntot, egyes pályák roskadásig vannak.

3. rész: Egyiptom. ez leginkább az óegyiptomi mitológiát veszi alapul ellenfelek terén, de sokkal inkább derengett nekem tőle az első Serious Sam játék. Voltak egyiptomos horrorfilmek, mint amikor Anubisz isten vadászik az élőkre valami sírkamra-labirintusban, de ennél inkább egy-egy folyosó lesz ismerősebb. A fő ellenfelünk itt a szfinx lesz. Ez már erősen secret huntolható.

4. rész: Iparvilág. Itt jócskán több áthallás lesz. Az eliparosodott világ ellenfél dizájnjai közt megtalálható az Appleseedes Briareos, az alap zeoni Gundam vagy Votoms mechek, de van Evangelion és Star Wars is. Akinek az első 2 könnyű, az előző meg közepesen nehéz volt, akkor itt szívni fog, mert keményedik a játék. A fő ellenfél itt egy önjáró Ratte szuper-ultranehézpáncélos. Rá vagy kényszerítve a secret huntra olykor.

5. rész: Démonok. Igazából végigjátszod a játék előző fejezeteit démoni megszállottság köntöse alatt, aminek a végén magát a Sátán tömöd ki ólommal. Elmegy, annyira nem secret huntolható.

Amúgy rohadt élvezetes, pörgős darab, ami képes beszippantani. Egyetlen hibája, hogy vannak mapok, amik konkrétan speedrunolhatóak nélkül, hogy bármit is tenned kéne különösebben. Az egyik leglehangolóbb, mikor megfordulsz, kinyitod a secret folyosót, átvisz téged a kék kulcshoz, visszamész, kinyitod a kék ajtót és elhagyod a pályát.

[Felé Kardnyúl]

Elden Ring

Nem tudom mennyire szamit ez konnyeden bedobott bombanak, leven hogy aki szereti Hidetaka Miyazaki-t (meg a dark fantasy-t - "elvileg" a szoftverbe belelog George RR Martin meretes mancsa is, de meg senki nem jott ra, hogy hol), vagy a Dark Souls / Soulsborne jatekokat, az mar ugyis vegigtolta (nekem az elso run komotosan 150 ora korul mozgott), aki meg nem... az lehet hogy ne is kinozza magat vele

Az Elden Ring nem mas mint a Dark Souls 4, pontosan ugyanazokkal a hibakkal es elonyokkel, mint a DS: egy open world rpg-nek alcazott masocore jatek, ami arrol hires, hogy modfelett nehez es magasrol tesz a hopihe jatekos torekeny pici lelkere. Nem maszik le a monitorrol, de jo ranezni, a karakterek "eleg furcsak", a lip szinkron kacagtatoan rossz, a sztori mindig valami teljesen elvont toredekes "ize", amit ugy kell kisajtolni az npc-kbol, az epuletek/tajak kb. annyira valodiak (es eletszeruek) mint egy quake palya - es megis millio rajongoja van, ahogy en is mar ezernel tobb orat beletoltam a soulsborne-okba.

[Junchi]

Elden Ring

Szintén zenész. Egyelőre szándékosan nem írtam róla (pedig 150 órám benne van már), majd a legvégén valami impresszió-kivonatot, de szerintem sokat elárul, ha azt mondom, a (nem túlságosan sok) szabadidőm túlnyomó részét ebbe a játékba ölöm. Mondjuk nem sok van már hátra, bár Malenia most megfogott.

Ranni best girl. Ez fontos.

George RR Martin meretes mancsa is, de meg senki nem jott ra, hogy hol

A karakterekben (design + háttér). Pro tipp: Csekkold a fontosabb szereplők kezdőbetűit. (Godfrey, Godrick, Godwyn, Ranni, Radagon, Radahn, Rykard, Maliketh, Malenia, Morgott, Mohg, Millicent, stb.)

[Felé Kardnyúl]

Szintén zenész. Egyelőre szándékosan nem írtam róla (pedig 150 órám benne van már), majd a legvégén valami impresszió-kivonatot, de szerintem sokat elárul, ha azt mondom, a (nem túlságosan sok) szabadidőm túlnyomó részét ebbe a játékba ölöm. Mondjuk nem...

Igen, nekem is elvitte a munka utani reszeket, de nagyon leszivott, meg... heretic arulo leszek, de sok volt. Nincs mar energiam mazsolazgatni a tortenet-fragmentumokat, meg allandoan level uppolni, ovni-dedelgetni a souls kupackaimat... elhanyagoltam jo konyveket, jo filmeket (OddTaxi is ilyen elhanyagolmany) amik tobb boldogsagot adnak, mint a negyedik Dark Souls - raadasul tobbszor feltettem magamnak a kerdest, hogyha ez is rpg, meg mondjuk a Skyrim is rpg, akkor melyikben ereztem magam "otthonsabban" (tudom, nem illendo almat es narancssargara festett focilabdat osszehasonlitani, de csak én birok jatekomnak hőse lenni).

En vegul egyedul a Ranni vonalat vittem vegig, mert Ranni volt az egyetlen, aki nem szart a fejemre: segitett, ertelmes mondatokban beszelt, bizott bennem, kb. az egyetlen karakter aki fele ereztem valamit. Minden mas nekem csak diszlet: az ures falvak, a diszfunkcionalis epuletek, a land-between totalis elettelenesege, a taj szurrealis festmeny-szeru morbiditasa, az enigmatikus kijelentesek istenekrol, felistenekrol es torz-csokevenyes gyerekeikrol... felek, nekem ez a kiraly mar tulsagosan meztelen aztan siman lehet, hogy mikent eddig mindegyik DS visszahuzott es ahogy kb. mindet vegigvittem egy-ket evente ujra meg ujra, az Elden Ring is beall a sorba es a kovetkezo nekifutasra mar elnezobb leszek.

[Junchi]

Minden mas nekem csak diszlet: az ures falvak, a diszfunkcionalis epuletek, a land-between totalis elettelenesege, a taj szurrealis festmeny-szeru morbiditasa, az enigmatikus kijelentesek istenekrol, felistenekrol es torz-csokevenyes gyerekeikrol...

Amit itt most felvázoltál, az pont az a karakterisztika, ami a SoulsBorne cuccok atmoszféráját jellemzi, ami miatt milliók fogyasszák egészséggel már több mint egy évtizede. Szóval nem to'om, de én egyenesen követelem ezen lista minden tételét, ha épp Dark Souls kerül a kacsóim közé.

(Mondjuk nekem olyan szempontból szerencsésebb a helyzetem, hogy én viszonylag későn kapcsolódtam be ebbe a mókába. A DS 1-et éppen csak kipróbáltam anno, a DS 2 teljesen kimaradt, a Bloodborne-nal meg hiába próbálkoztam, egyszerűen nem jött be. A Nioh talán kicsit másabb megközelítés, de nekem végső soron az volt a kapudrog, ami miatt bepróbáltam végül a DS 3-at. A Sekiro más tészta - az így is-úgy is érdekelt.)

[ZeroProcess]

The Cruel King and the Great Hero

Az alkotók korábbi játéka a The Liar Princess and the Blind Prince egy igazi 10/10-es gyöngyszem a maga nemében. Így kifejezetten vártam jelen írás tárgyát képező játékot, mely az előzetesek alapján az előbb említett játék nyomdokait követi. Hiszen újfent egy kortalan, aranyos és szívmelengető mese elevenedik meg, igaz most nem 2D-s side-scrolling platformerként, hanem 2D-s side-scrolling rpg-ként.

A történet röviden annyi, hogy egykor a hős legyőzte a sárkány Démokirályt, aki ezt követően a jó útra tért és a hős barátjává vált. Egy nap a hőst végzetes sérülés érte ki megkérte jó barátját a sárkányt, hogy nevelje föl a lányát. Attól a naptól fogva pedig a sárkány apjaként neveli a lányt, hogy majd az apjai nyomdokaiba léphessen és legyőzze őt. E kislány Yuu bőrébe bújva járjuk a vidéket segítvén a bajbajutottakon és tudjuk meg a nevelő és vér szerinti apánk múltját. Ugyanis az előbbi leírás, mellyel amúgy a játékot is promózták picit spoileres, lévén a fejezetek előre haladtával tudjuk meg a sárkány múltját, azaz ki volt egykoron és milyen kapcsolatban állt a hőssel.
Maga a végkifejlet sokkal jobban kiszámítható, mint a The Liar Princess and the Blind Prince esetén. Viszont igazából nem azon van a hangsúly, hanem az oda vezető úton. Azaz Yuu miként birkózik meg a hős hagyatékával és dolgozza fel azt, hogy neki kell megölni azt a személyt, aki odaadással és szeretettel nevelte eddig. Nem egy világmegváltó történet, de nem is vártam el tőle. Igazából nekem tetszik és nem is itt van a probléma. Hanem a játékmenetnél.

RPG-s elemek kaptak most helyett, azaz Yuu és társai szinteket lépnek, továbbá személyre szabhatóak fegyvereik, viseletük és passzív képességeik. Illetve a fő sztori mellet mellékküldetéseket is vállalhatunk. Maguk a játékmechanikai elemek elég egyszerűek, gondolom, hogy kisebb gyerekek is képesek legyenek tovább jutni, viszont jól működnek. Legalábbis egy ideig.

A melléküldetések játékmenet szempontjából egysíkúak, mivel a keresd meg ezt, gyűjtsd össze azt és beszélj ezzel-azzal típusúak. Amik egy idő után enyhén unalmassá válnak. De ezt még tudja kompenzálni a játék azok történetével. Nem mindegyik sztorija érdekes, de vannak amiknek igen, ugyanis vannak melyek jópofa karaktereket vonultatnak fel, vannak amelyek a világot mélyítik el és olvasod milyen ötletes fantasy settinget találtak ki (mint pl a virágmag, mely elültetve gyors kihajt és átadja feladója üzenetét) és vannak amelyek meglepő fordulatokkal eszkalálódnak el (mint mikor a gyerekek megkérnek abban, h biztosítsuk a búvóhelyüket aztán egy olyan küldetés sorozat kerekedik ki belőle melynek végén már az egyik szörny falu invázióját kell megakadályozni). Amúgy tetszett az is, hogy elsőre különálló küldetések küldetés sorozattá növik ki magukat illetve, egyes alapjáva véve független küldik miként hatnak egymásra. Amúgy nem csak a körítés miatt érdemes a mellék missziókba belevágni hanem a teljesítésükért kapható cuccokért, amik olykor-olykor kifejezetten jók, hasznosak. Amit itt még érdemes megjegyezni, egyiknek sem az a célja, hogy győzd le ezt öld meg azt. Hanem csak át kell verekedni a közben útonálló szörnyeken.

És itt térnék rá a körökre osztott harcrendszerre, mely a játék igazán nagy sarkalatos pontja. Pofon egyszerű, átlátható, de az ütközetek nagyon, de nagyon könnyűek. Amivel még önmagában nem lenne probléma, csakhogy a játék során rengetegszer kell harcolni. Ugyanis egy pályaszakaszon ha kb azonos szintű vagy erősebb szörnyek vannak akkor ott egynél többször kell küzdeni, míg ha nálunk gyengébbek akkor maximum egyszer. És általában egy küldetés során ahhoz, hogy eljussunk A-ból B-be legalább 5-6 pályaszakaszon kell át kelni. Ami azért frusztráló mert ha egy adott szakaszon többször mész át mindig legalább egyszer harcolnod kell és amúgy mindig győzöl (egy kivételével az összes összecsapást megnyertem elsőre). Evégett sajnos rá kell jönnöd a harcok csak időhúzásra vannak, hogy kitolják a játékidőt a lehető legtovább.

Ez amúgy egész jól sikerül a játéknak, mert nekem az összes mellék küldetés teljesítése a fősztorival együtt bő 28 órát vett igénybe, amit már soknak éreztem a fentebb taglaltak miatt. És ugye ez még nem a platina, amihez nekem semmi kedven nincs, mert pl ki kellene maxolnom a karaktereket, amikhez újfent harcolnom kellene és nekem ebből már elegem van.

Még a pozitívumokra vissza térve az egyes területek kellően változatosak. Továbbá tetszettek az apróságok, pl a sárkány a háttérben követ minket, sőt egy-egy varázslatot ő hajt végre, mint mikor a tüzes kardcsapást csináljuk és olyankor a kardot a háttérből valójában ő gyújtja meg.

Megvalósítás hibátlan én egy bug-gal nem találkoztam. A rajzolt látvány szemkápráztató és az aláfestések is kellemesek.

Az elődjéhez nem ér fel, viszont még így is nagyon jó játék, aranyos történettel, fantáziadús világgal, csak ne lenne tele tömve rengeteg amúgy borzasztó könnyű időhúzásként funkcionáló harccal.

[Ayla]

Jöttem szólni, hogy nem vagyok itt sokat mert ráfüggtem a Sims 4-re ismét. Az új vérfarkasos kiegészítőről még nem tudok sokat mondani, de szokás szerint főleg iróniával telített jóság :"D

Lényeg, hogy idén van az éve, hogy kimaxolom ezt a játékot, van egy SuperSim-em, akit végigtolok az összes karrieren, az összes önmegvalósuláson, az összes kihíváson és a többi. Természetesen csalások nélkül. Az egyedüli "csalás", hogy kikapcsoltam az öregedési opciót, különben nem túl megvalósítható a cél.

Mikor erre ráunok, akkor készítek pár anime hőst és töltöm is fel a galériába. Legnépszerűbb kreálmányom a Fruits Basket gárda

[ZeroProcess]

A Square Enix a közelgő címeihez mostanság kiadott demo változatokat, amelyek közül kettőt vittem végig:

Valkyrie Elysium - DEMO

Rögvest így az elején leszögezném, hogy én a széria korábbi részeit nem ismerem, de a játék előzetesei kellően felkeltették a figyelmem az új rész iránt, ezért is próbáltam ki a demo-t.

Nos a demo a játék legelejét tartalmazza, a tutorial szekciót, az első fő és két melléküldetés, mely egy 3 órára engem lekötött. A történetről így sokat nem lehet írni, de azt tudni, h kezdetét vette a Ragnarok, azonban az Asgard-ban dúló háború alatt Odin legyengült, így megteremti az általunk irányított valkűrt, akivel mentenünk kell a menthetőt, azaz Midgard-ot kell megtisztítanunk az élőhalottaktól.

Mindez a gyakorlatban úgy zajlik, hogy Asgard-ban az Astral Globe-on kiválasztjuk az elérhető küldetést, mely során leteleportálunk az adott pályára, amin végig kell menni. Vagyis ez nem egy open world játék. Bár a pályák lineárisak, azért bőven teret engednek a felfedezésnek, ugyanis vannak kisebb nagyobb leágazások. Például az első főküldetés elején van egy szakasz ahol egy városon kell átkelni, és a célunk eléréséhez egy útvonalon kell menni, azonban lehetőségünk van a város különböző sikátoraiban szétnézni, sőt lehet a házak tetején ugrálni, mely által feljuthatunk a várfalra vagy éppen olyan épületbe juthatunk be felülről, ami lentről zárva van és így találhatunk meg elrejtett cuccokat. Engem személy szerint nem zavarnak, sőt én szeretem az ilyen kötöttebb pályás játékok.

Maga a melléküldetés rendszer kicsit szokatlan módon van megoldva. Ugyanis a főküldetés során találkozunk a melléküldetés adókkal, azonban a mellékküldetés nem veszi akkor kezdetét csak feljegyzésre kerülnek. Majd csak a főküldetés teljesítése után mikor visszatérünk Asgard-ba az Astral Globe-on keresztül választhatjuk ki a mellékküldetést, mely ugyanarra a pályára dob le, mint ahol a főküldetés volt, csak lehet olyan szakasza nyílik meg ami előtte nem.

A fejlődési rendszer elég egyszerű. A leölt ellenek után lelkeket kapunk, amiket a pályán összegyűjtött ilyen-olyan gem-mekkel együtt használhatunk fel új skill-ek megszerzésére, illetve fegyverek fejlesztésére. Vagyis a karakterünknek nincs külön szinte se tapasz pontja. Személy szerint örülök, hogy nincs túlbonyolítva a fejlődés. Azonban van egy apró hátránya: ha az ember szeretne jó tempóban fejlődni, akkor több dobozt vagy hordót (ezek dobják nagyrészt a gem-eket) kell a pályán szétaprítania, mint ahány ellenfelet.

A játék eddigi legnagyobb erősségére a harcrendszere. Ami kellően összetett és rendkívül szórakoztató a gyors különféle támadásokkal, kombókkal és képességekkel. Egyszerűen élvezetesek az összecsapások. Sőt még alattvalókat is lehet idézni, akik harcolnak mellettünk. Igaz ez csak a tutorial szekcióban volt elérhető, mert a demo-ban elérhető küldetések alatt nem.

És akkor essen szó pár apró negatívumról:
A futással alapjáraton nincs gond, csakhogy közben a karakterünk ilyen animésen előre bedől a két kezét hátra fele lógatva, ami nagyon bizarul néz ki és nem is tetszik.

A grafika szerintem kellően szép, de elég fura dizájn döntés volt, hogy a tárgyaknak van egy elég vastag fekete kontúrja.

Végül technikai szinten sem makulátlan. Én PS4 Slim-en próbáltam ki e demo-t s azon szeretett meg-meg röccenni. Igaz még elviselhető volt és nem vált emiatt élvezhetetlenné a játék. Remélem ha nem is releas-re de egy későbbi patch-csel javítanak még az optimalizáción.

Summázva a dolgokat e demo megmutatta mi az egyik erőssége játéknak, viszont a kételyeket azért nem oszlatta el. Abban megerősített, hogy érdemes lesz beszereznem a teljes változatot csak nem teljes áron.


Star Ocean The Divine Force - DEMO

Ebben a szériában is új fiúnak számítok, ugyanis a korábbi részekkel nem játszottam. A legutóbbi részen a Integrity and Faithlessness-en gondolkoztam, hogy beszerzem, de a kritikák eléggé lehúzták így végül elhatárolódtam ettől az ötlettől. Viszont ez a legújabb rész az előzetesek alapján tetszetősnek tűnt így adtam egy esélyt ennek a demo-nak.

Hát ez csalódás volt. A sztori alapjáraton nem lenne rossz. Az űrhajónkat valamiért megtámadják, ami miatt kénytelenek vagyunk azt elhagyni. A mentőkapszulánk pedig egy fejletlen civilizáció által lakott bolygóra szál le. Földet érés után nem tudjuk mi lett a legénységünkkel, de látjuk, hogy egy-két mentőkapszula is erre a planétára zuhan. Így hát elindulunk a keresésükre, de hirtelen egy szörny támad ránk, viszont szerencsénkre a semmiből felbukkan két helybéli aki segít nekünk. Velük indulok el végül a társaim után. Nos ez leírva nem tűnik rossz kezdésnek, de ahogy ez a játékban elő van adva, az ... az rettentő cringe. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy itt a demo-ban eléggé megvágták az átvezetőket, mert ha ez a végleges változatban is ilyen, az borzalom. Akkor bizony a rendezés pocsék, amire még rá tesz egy lapáttal a gyenge párbeszédek, amik a játék setting-jéhez, az adott eseményhez és még jprg-s mércéhez képest iszonyatosan életszerűtlen. Az eleje demo-nak egyszerűen rossz first impression, és majd nem úgy voltam, h hagyom is a fenébe. De végül végig játszottam és érdekes módon a dialógusok a demo vége felé jobbak voltak.

Kicsit mondjuk előre ugrottam a dolgoknak és még visszatérnék a legelejére a menübe, ahol a kampány indításánál kicsit furcsálltam, h nem lehet nehézségi szintet váltani, mert le van tiltva.

Na de akkor rá is térnék a játékmenetre. Maga a harcrendszer jó, viszont nem éreztem annyira gördülékenynek, mint a Valkyrie Elysium-nál. A fejlődési rendszer összetett, talán számomra már túlságosan is a pepecselős fajtának tűnt.

Az egyes pályaszakaszok kellően nagyok így teret engednek a felfedezésnek. Ehhez kapcsolódik valamelyest szerintem a játék eddigi legnagyobb pozitívuma a repkedés. Kifejezetten szórakoztató és ezáltal egész sok helyre fel lehet menni.

A demo egész hirtelen lesz vége, ugyanis mihelyst belépünk a második településre és azt gondolná az ember de jó itt körbe lehet nézni, jön egy átvezető ami ezt az érzetet erősíti, majd utána a képedbe vágja a játék, h itt a vége a próba verziónak. Kicsit lelombozó volt ez.

Szóval az eddigiek alapján a történet prezentálása enyhén szólva hagy némi kívánni valót maga után, de a gameplay az jó. Csakhogy nem esett szó a technikai részről. Nos ez az ami javítható, de a demo jelen sorok írásakor szenved tőle. Mivel borzasztóan laggol a játék, élvezhetetlenné téve az egész demo-t. Elsőre azt gondoltam, h csak PS4 Slim-re szartak optimalizálni, de utána olvasva kiderült a probléma PS5-n is előjön. Csak míg PS4-en az FPS 30-ról 20-ra zuhan be rendszeresen addig PS5-ön 50-ról 30-ra. Viszont úgy tűnik banális hibáról van szó, amiről a Digital Foundry-s John itt ír.

A teljesítménybeli problémát félre téve, ez a demo nemhogy nem győzött meg, de valamelyest kedvem is szegte a játék bármikori beszerzésétől a fentebb taglaltak miatt.

[ZeroProcess]

Drakengard 3

Múltkorában szembejött velem YouTube-on egy a játék átvezetőit tartalmazó videó, amivel bár a játék első felét lespoilereztem magamnak, viszont rávett arra, hogy vegyem előrébb a listámon a játék bepótlását. Merthogy a három NieR játék után amúgy is kíváncsi voltam Yoko Taro korábbi munkásságára.

Nos a Drakengard szériáról elöljáróban annyit tudtam, hogy egy univerzumban foglalnak helyet a NieR címekkel, csak sokkal korábban játszódnak. Illetve még utána néztem annak, hogy nem probléma-e egyből a harmadik résszel kezdeni az ismerkedést. Mint kiderült nem, lévén a Drakengard 3 időrendben az első két rész előtt zajlik.

A főmenü után egy piszok látványos, nem a játékmotorjával renderelt átvezető fogad minket, mely tökéletesen felkészít arra mi vár minket az elkövetkezendő jó pár órában: fekete humor, látványos akciók és végeláthatatlan vértenger az általunk lemészárolt katonák jóvoltából. Ugyanis a történet szerint öt lánytestvér pontosabban öt intoner/utahime (kiknek nevei az angol számok egytől ötig) a “dal” erejével békét teremtettek a világon. Azonban van egy hatodik, nővérük Zero, kit irányítva az egyetlen célunk a húgainak levadászása lesz. Eme út során pedig segítségünkre lesz társunk a sárkány Michael, illetve a játék előre haladtával a legyilkolt testvéreinek egykori hűséges követői is.

A sztori első ránézésre egyszerűnek tűnik, azonban az egyes végkifejletek során árnyalódni fog valamelyest, illetve érdekes fordulatokat is tartalmaz. Viszont tény, hogy leginkább az egyes karakterekhez tartozó DLC missziók mélyítik el, ami egy kis negatívum. Mellesleg érdemes a töltőképernyőre is figyelni, ugyanis bizonyos a világot érintő információk csak ott kerülnek közlésre.

Az endingek egymás után válnak elérhetővé, összesen 4 van belőlük A-tól D-ig, amikhez vezető utak egy-egy párhuzamos világnak felelnek meg a játék szerint. Igaz a D feloldásához meg kell szereznünk az összes fegyvert, így érdemes inkább azokat vásárolni folyamatosan mintsem a meglévőeket fejleszteni. Én így tettem s mire elértem a D ending-hez már csak pár fegyver hiányzott, amiket rövid idő alatt meg tudtam szerezni.

Szerintem a történet kellően jó és érdekes, továbbá egész jól követhető, illetve a DLC-kkel együtt sok minden elvarásra kerül. Amitől azonban igazán jó lesz a játék és fergetegesen szórakoztató azok a karakterek, a köztük lévő párbeszédek, a humor és a harcrendszer.

Nos a NieR játékok után úgy gondolom Yoko Taro ebben hozta össze a legtöbb emlékezetes és elborult karaktert, még ha nem is mindegyikük kifejezetten összetett jellem. A főszereplő Zero egy mocskos szájú, türelmetlen, önző, önfejű, kíméletlen nőszemély, ki fél kimutatni valódi érzelmeit. Nálam Zero egyértelműen 2B, A2 és Kainé mellett foglal helyett, mint a leginkább kedvelt karakter a franchise-ból. Vele kontrasztban áll az újjászületett Michael, ki naiv, barátságos, őszinte egyben kissé buta sárkány. Kettőjük közötti eszmecseréken is jókat lehet derülni, de igazán akkor, mikor a többi intoner apostola is csatlakozik hozzánk. Hiszen Dito egy kegyetlen szadista, Decadus rendkívül mazochista, Octa egy óriási kéjenc és végül Cent ki egy kényszeres hazudozó. Ha pedig ők ilyenek el lehet képzelni milyen jellemmel rendelkeznek az intoner-ek. Kiket a már korábban említett DLC-kben ismerhetünk meg igazán. Mondjuk Two-ról eléggé megromlott a véleményen miután kiderül milyen valójában, viszont Four-t meg megsajnáltam, hogy miként lett olyan, amilyenként az alap játékban láthattuk. Mit ne mondjak én nagyon bírtam e bagázs nagyját.

Humorból de leginkább morbid poénokból nincs hiány a játékban, melyek remekül oldják a feszültséget és teszik kevésbé nyomasztóvá az amúgy nem éppen boldog történetet. Emellett még vannak kikacsintások és kritikák, mint például: Zero ki rühelli a lebegő platformokat, melyekről egyszer még egy diskurzusba is kezd, hogy ki azaz idióta aki ilyeneket helyez el, mi az értelmük vagy egyáltalán mi hajtja azokat.

Ahol jobban kritika érheti a Drakengard 3-mat az, hogy milyen mint játék. Persze nem olyan rossz a helyzet, mint a NieR Replicant-nál, ami egy egész összetett gameplay-jel rendelkezik, csakhogy annak elemei enyhén szólva nincsenek összecsiszolva, mely által sokszor hátráltatják az embert és kevésbé élvezetessé teszik a játékot. Ezzel szemben a Drakengard 3 jóval egyszerűbb, de kiforrottabb játékmenettel rendelkezik. Hiszen pályáról pályára haladunk, ahol többnyire az a célunk, hogy eljussunk A-ból B-be közben meg levágjunk mindenkit aki az utunkba áll. Ennek a lelke pedig a küzdelmek, melyek piszok mód szórakoztatóak a gyors, könnyed és légies harcrendszerével, ami a NieR:Automata-ban találhatóhoz áll a legközelebb. Csak jóval véresebb, mely során Zero hófehér ruháját az egyre több és több ráfröccsent vérrel teljesen vörösre tudunk festeni, ami amúgy nagyon tetszett. Képességeink, pontosabban harc mozdulataink az éppen kiválasztott fegyvertől függenek, ugyanis külön skill tree nincs a játékban. Itt jegyezném meg, hogy a fegyverválasztó tárcsa elég menőn lett megcsinálva azzal ahogyan előpördülnek a választható fegyverek miközben belassul körülöttünk az idő.

A szórakoztató harcokon felül többet nem igazán tud nyújtani a játék. Lehet még a pályákon különféle ládikákat nyitni fizetőeszközért vagy fegyverekért. Továbbá a küldetések előtt vagy után lehetőségünk van aktuális társainkkal beszélgetni. Illetve vannak request-ek melyek egy vagy két perc alatt teljesítendő rövid kihívások különféle jutalmakért. És ennyi. Meglehet ez valakinek már kevés, de a játék hosszához mérten engem nem zavart. Ha már a hossz szóba került, akkor röviden megemlíteném, én 32 óra alatt vittem végig (ebből kb 6 óra a DLC része), igaz a platinához még 3 trófea kellene, de így is látszik, hogy nem egy kifejezetten hosszú cím.

A probléma igazából magukkal a pályákkal van, ugyanis egy-két kivételtől eltekintve túlságosan szűk útvonalon kell végig menni mindenféle leágazási lehetőség nélkül. Fogalmazhatnék úgy is, hogy nagyon csőjáték. Továbbá a hátterekkel ellentétbe a ténylegesen járható útvonalak elég sivárak a tereptárgyakat tekintve.

Sok változatos tájon kell végig mennünk, azonban a játék végéhez közeledve ismétlődnek a pályák. Persze valamelyest érhető hiszen a történet szerint párhuzamos világoknak felelnek meg az egyes végkifejletek felé vezető fejezetek, így elkerülhetetlen, hogy ne járjunk ugyanott többször, csak más körülmények közt. A pályák repetitívsége leginkább a DLC-knél jön elő, ahol már zavaró, ahogyan újra előveszik őket más helyszínekként eladva.

Az eddig említett hibák azonban eltörpülnek a legutolsó boss harc által keltett negatív élmény mellett. Ugyanis a végső “ütközet” a játék első és egyben utolsó ritmusjáték szegmense. Már ez, hogy egy új játékmechanikát hoznak be a végére nem túl dicséretes, azonban ezt még tudták tetézni a készítők. De még hogy! Az ütemek eltalálásában alapjáraton vizuálisan segítene a játék azzal, hogy akkor kell az ütemet leütni mikor elér téged a mágikus kör, csakhogy te és a kamera folyamatosan mozogsz, sőt van hogy a kamera egyáltalán nem mutat téged sem a mágikus kört teljesen a füldere hagyatkozva. Szóval ha nincs valami nagyon jó ritmus érzéked akkor esélytelen, hogy végig vidd. Ez még azonban nem minden, ugyanis nem csak jó ritmus érzék kell, hanem jó reflexek is, mivel a ritmus kegyetlenül fel tud gyorsulni és van hogy két ütem közt még pislogni sincs idő. Ha pedig mindez nem lett volna elég akkor még meg kell említeni, hogy ez egy több mint 7 perces szegmense a játéknak. Segítség nélkül egyáltalán nem ajánlom, hogy valaki ehhez belekezdjen, de ha segítséggel se megy pár próbálkozás után, inkább nézd meg YouTube-on azt a kb kétperces átvezetőt ami eztán van.

Vizuálisan szerintem nem öregedett rosszul a játék, igaz már a maga korában sem hinném, hogy a legszebb játékok közt lett volna, de bőven elfogadható. Aláfestések tekintetében ha valaki már játszott egy NieR játékkal, akkor tudja milyen minőségre számítson. Az OST-ből a kedvenc dalom a This Silence Is Mine lett, amit már rongyosra is hallgattam.

A technikai részéről a játéknak kicsit trükkösen tudok nyilatkozni, mivel én emulátoron játszottam vele. Eredetileg úgy terveztem veszek egy használt PS3-mat, de mikor láttam, hogy a játék fizikai példányáért többet kérnek, mint magáért a konzolért másodkézből, akkor erről letettem. Örültem, hogy nem csak elindult emulátorral a laptopomon de még szépen is futott. Igazából csak akkor röccent meg néha, ha kifejezetten sok ellen volt a képernyőn mely mellé még robbanások meg ilyesmik történtek.

Egyetlen egy technikai dolgot tudok megemlíteni a teljesítménytől függetlenül, az a baltával faragott collision detection. Avagy amikor a látható objektum széle előtt jóval hamarabb megáll a karakter, mert beleütközött a láthatatlan falba. Ez azért nem egyszer illúzió romboló tudott lenni.

Sajnálom, hogy PS4-re nem jelent meg, mivel azonban jövőre lesz 10 éves a játék még reménykedek egy felújított változatban az éppen aktuális konzolokra. Egyetlen egy dolog amitől tartok egy ráncfelvarrott változat esetén az egy esetleges cenzúra. Nem tartom kizártnak, hogy azért nem jelent meg eddig későbbi generációra, mert a mai érzékeny lelkületű felfogáshoz ez túl durva lenne. Például ha nem is mutatják, de szó van a szex-ről, mivel Zero a megszerzett alattvalókat ágyasaként is alkalmazza. Sőt van, hogy kioktatja ilyen téren őket.

Nekem kifejezetten tetszett a játék (kivétel az utolsó boss harc), rendkívül szórakoztató, melyet bátran ajánlok mindenkinek, feltéve ha nem riad meg a sok vértől, a trágár beszédtől és a morbid humortól.

NieR Replicant-nál jobb, de az Automata kiemelkedő szintjét nem éri el. Mindezek után a korábbi Drakengard részekkel is tenni fogok egy próbát.

[GentleRain]

Elvenar

Pedig nem is szeretem az ilyen városépítős játékokat. De ez tetszik. Online, ingyenes és jók a feladatok is benne. A grafika is szép, könnyen lehet fejleszteni mindent, ha az ember tudja, mikor mit akar. Kissé stratégiai is, de alapvetően egy várost kell építeni, azt szépítgetni, terjeszteni, stb. Lehet vásárolni, eladni, területeket felfedezni, harcolni, harcosokat és mágusokat kiképezni (ez néha feladat is). Szóval, sok mindent lehet benne csinálni. Nem egy MMORPG, de napi kis szórakozásnak megteszi.
Játszható telefonon és gépen is, de letölteni nem lehet a játékot. Teljesen online.

[ZeroProcess]

Elvenar
...

Jómagam már rég nem játszom böngészős játékokkal. Anno OGame-mel, a Travian készítőinek kurta életű sci-fi játékával és a Zandagort-tal játszottam valamennyit. Az állandó online aktivitás miatt tettem le ezekről.

Amúgy mostanság eme játékokat toltam végig:

Carrion

Még a megjelenés előtt kipróbáltam a demo változatot, ami tetszett, így a halloween-i akció során időszerűnek éreztem a beszerzését.
Bár a horror megjelölés szerepel az adatlapjánál, itt most nem a játékos borzong, hanem az NPC-k. Ugyanis mi egy idegen lényt irányítunk, mellyel célunk az lesz, hogy kijussunk a kutatóbázisról, amihez fertőznünk és fejlődnünk kell. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy a bázis személyzetével végezzünk.

Szerintem ez egy kifejezetten érdekes felütés vagy legalábbis nem minden nap hall ilyesfajta játékról az ember. A körítés a 2D-s side scrolling játékmenettel a pixel grafikával több mint elegendő. Elsősorban akció játék, de azért vannak benne kisebb logikai részek, továbbá egy-két feladatot többféle képen is lehet teljesíteni.

A játékidő a maga kb 6 órájával (nekem ennyibe telt végig érni, igaz 1 achivement még hiányzik) megfelelő hosszúságú, nem válik repetitívvé vagy monotonná.

Nekem bejött, ajánlom azoknak, akik egy jó kis szörnyes trancsírozós játékra vágynak.


Terminator: Resistance

Az első két Terminator film a legjobb a szériából és ezzel az állítással gondolom nem sokan vitatkoznának. Azonban szerintem a későbbi filmek nem olyan rosszak, mint ahogyan azt egyesek állítják. Bár tény, hogy messze nem olyan jók, mint a Cameron által készítettek, de mindegyikben van valami jó ötlet és én szívesen szoktam azokat is újranézni. Mindez alól kivétel a Sötét végzet, melyet jobb inkább elfelejteni, hogy létezik.

Egyetlen egy dolgot azonban nagyon hiányolok a franchise-ból, méghozzá egy olyan filmet, ami teljes egészében a Cameron által vizionált, sötét és félelmetes posztapokaliptikus jövőben játszódik. A Megváltásnak ez a legnagyobb hibája, hogy nem ezt a fajta jövőképet tárta elénk. De ha filmben nem is, most játékban végre megkaptam ezt a Resistance képében.

Még mielőtt rá térnék még annyit megemlítenék, hogy eddig csak egyetlen egy Terminator játékkal játszottam, méghozzá a Terminator 3: War of the Machines-szel. Anno gyerekként valamelyest el voltam vele, de sose tartottam jó játéknak. Ellenben a Resistance-szel, amit alig bírtam letenni.

A játékmenet számomra a Fallout 3-t idézte meg, vagyis az általunk irányított karakterrel (kinek képességei és fegyverei fejleszthetők) teljesítjük a küldetéseket, amik érdekében egykori városok romjain kelünk át, gyűjtögetünk, zárakat törünk fel, craftolunk, közben próbálunk elsurranni az utunkban álló terminatorok mellett vagy ha nem akkor ócskavasat csinálni belőlük. Utóbbihoz segítség képen meghackelhetjük az automata lövegtornyokat, hogy ne minket hanem a gépeket lőjék szét. Igaz ez nem open world játék, hanem egy-egy pályán kell véghez vinni a kijelölt feladatok, viszont a map-ok kellően nagyok ahhoz, hogy ezt több féle útvonalon keresztül tegyük meg.

Ez egy korrekt de nem kiemelkedő játékmenet, amit igazán az tesz élvezetessé, hogy a már említett Cameron által mutatott jövőben játszódik. Piszkosul hangulatos, kiváltképp az éjszakai küldetések alatt, továbbá nem egyszer elég horrorisztikus tud lenni. Ehhez például hozzájárul az, hogy míg meg nem szerezzük az első plazma fegyverünket tehetetlenek vagyunk a T-800-asok ellen. Igazából remekül vezet minket végig a játék az ellenállók keserves és kilátástalan harcától a - kis spoiler - győzelemig. Filmes utalásokból nincs hiány, sőt egy némelyik jelenet egy az egyben megelevenedik itt is.

A történet nem nagy valami, de kellően érdekes, egy jó bár egy idő után kiszámítható csavarra épül. Nem mellesleg jól beilleszkedik az első két film történetébe, továbbá még kiegészíteni is tudja azokat. Lehetőségünk van döntéseinkkel valamelyest befolyásolni az eseményeket, illetve egyes karakterek életét. Bizonyos női karaktereknek adott megfelelő válaszok esetén jutalmul kufircolhatunk velük, amik megvalósítása elég bizarr lett. Nekem tetszett, hogy párbeszédeken keresztül meg lehetett ismerni a sima civilek miként élték meg Az ítélet napját vagy hogy miként élték túl a gépek táborait.

Vizuálisan már megjelenésekor sem számított a legszebbnek, de nem is mondanám csúnyának sem. Nekem megfelelt. Ellenben az angol szinkronnal, ami talán az egyetlen igazi gyengesége a játéknak. Az általunk irányítható főszereplő hangját, de leginkább performance-át nagyon szokni kellett. Nem egy tehetség kelti életre.

Összességében egy jó Terminator játék, melyet az első két film kedvelőinek mindenképp érdemes elkezdenie.
Nem is hosszú, kicsivel több mint 25 óra alatt platináztam ki.


Scarlet Nexus

Már anno az első előzetese felkeltette az érdeklődésem iránta és megjelenés előtt a demo változatot is végig toltam, de csak idén szereztem be az első nagyobb leértékelést követően.

A távoli jövőben az emberiség megmaradt részét az Other-nek nevezett lények veszélyeztetik, kik a fellegekből szállnak alá, hogy pusztítást és halált hozzanak mindenre és mindenkire, amik vagy akik szembe kerülnek velük. Ellenük csak erős pszionikus képességgel rendelkező egyének képesek felvenni a harcot. Őket tömöríti egy szervezetbe az Other Supression Force, ahova frissen csatlakozik a játék középpontjában álló Yuito és Kasane. A két főszereplő jelenléte azt is jelenti, hogy a történetet mindkettőjük nézőpontjából végig követhetjük.

Anno a demo-t először Kasane-vel kezdtem, viszont a teljes változatot már Yuito-val és örülök, hogy így tettem. Ugyanis egyértelműen úgy van megírva a történet, hogy előbb Yuito-val majd utána Kasane-val kelljen végig haladni rajta. Még ha lehetőségünk is van ellenkező sorrendben is végig játszani senkinek sem ajánlom, hogy így tegyen. Lévén míg a legeleje és utolsó negyede a két szemszögnek ugyanaz, ezek közötti rész, avagy a sztori nagyja merőben más szemléletben lett megírva. Röviden és spoiler mentesen úgy lehetne megfogalmazni, hogy Yuito esetén különböző kérdések fogalmazódnak meg, míg Kasane esetén ezekre kapjuk meg a választ. Mert bár hiába a végére a történet megegyezik mindkettőjüknél és megtudjuk nagyjából mi történt a másikkal, Yuito után konkrét dolgokra lettem kíváncsi, hogy miként történt pontosan Kasane esetén.

SPOILER

---

Például kíváncsi voltam mik zajlottak a jövőben, mikor Kasane csapata előreutazott oda, illetve az idős Yuito milyen volt ott.

Viszont Kasane után nem volt ilyen, hiszen az ő szemszöge esetén több mindenre és jobban rálátással leszünk.

Maga a történet amúgy nem rossz, kellően érdekes és van egy-két meglepő mozzanata, de a végére a 3 fő szálból (Other invázió, lázadás és az antagonista személyes küzdelme), csak utóbbi lesz igazából lezárva. A többi eléggé nyitott marad és értem én, hogy alapból franchise-ban gondolkodnak így nem kerülhet pont az Other veszélyre, de akkor kaphatott volna nagyobb fókuszt az ami le lett zárva. Ugyanis az a karakter és az ő dolga elég későn kerül képbe szerintem.

Továbbá szerintem nem drámai a játék, holott simán lehetett volna az. Hiszen történnek benne olyasmik, amik megalapozták ezt, de egyszerűen egyáltalán nem tudott ilyen módon megérinteni a Scarlet Nexus.
Aztán sajnáltam, hogy a végén lévő nagy harc olyan semmilyen lett. Arról nem is beszélve, hogy a lezárásból a katarzis is elmarad.

Szóval a sztori nem rossz, de vannak hibái. Igazi erőssége a játéknak a játékmeneten felül, maga a világa és még inkább a benne élő karakterek. Nem feltétlenül emlékezetesek, de jól kidolgozottak és szerethetőek. Még az antagonista is megérthető. Persze ahhoz, hogy megismerjük társainkat a különböző Bond Episode-okat teljesítenünk kell, amik nagyrészt az adott karakterhez köthető jelenetekből állnak, de olykor tényleges melléküldetés is kikerekedik belőle.

Érdemes megjegyezni, hogy az átvezetők jó része egyfajta képregényekre hajazó panelekből áll, mely elsőre nem nyerte el a tetszésemet, de a végül kifejezetten megtetszett és most már nagyon ötletesnek találom.

A Scarlet Nexus epizódokból áll, amik igazából a főküldetéseket jelentik. Egy-egy epizód között pedig a menedékben találjuk magunkat ahonnan útnak indulhatunk, hogy újból bejárjuk a korábbi epizódok során már meglátogatott területeket nyersanyagszerzés vagy mellékküldetések felvétele és végrehajtása céljából. Maguk a melléküldetések minimális egyben érdektelen körítéssel rendelkező kihívások. Hiszen mindegyik annyiból áll, hogy meghatározza milyen Other-t, milyen körülmények közt kell leölni. Ezekre pedig hamar ráuntam és végül nem is csináltam meg mindent.

Az óvóhelyen lehet a karakterekkel interakcióba lépni, melyek során indíthatjuk el a már említett Bond Episode-okat vagy éppen ajándékozhatjuk meg őket. Jól mutatja, hogy milyen aprólékosan van megalkotva a játék, hogy a kapott ajándékokat az adott karakterek a menedéken belül használják. Volt nem is egyszer, hogy szimplán csak álltam és néztem mit csinálnak velük. Mind a Bond Episode-ok, mind az ajándékok esetén növeljük az adott karakterrel való kötelékünket, mely bizonyos szintenként újabb és újabb hozzájuk köthető képességre tehetünk szert. Ez pedig azért fontos, mert a játékmenet arra épül, hogy lehetőségünk van a társaink pszionikus képességét kölcsön venni, így válhatunk például láthatatlanná vagy gyorsabbá. Persze saját karakterünk passzív és aktív skill-jei is fejleszthetőek, illetve a fegyverek is tuningolhatóak.

Maga a játékmenet szórakoztató, az akciók pörgősek, jól eltalált az irányítás, változatosak a képességek, sőt pozitívum, hogy ezek egy részét nem egyszerre hanem fokozatosan teszi elérhetővé a játék. Nem is tudok szinte ilyen téren bele kötni, egyetlen dolgot kivéve. A boltban a vásárolható tárgyaknak nincs előnézete. Ez igazából csak a ruházatoknál bosszantó lévén csak leírás alapján kell elképzelni hogy is néz ki az a darab egészen addig amíg meg nem vettük.

A megvalósításra nem lehet panasz, nagyon szép cel shading játék a Scarlet Nexus, ami jól is fut, legalábbis PS4 slim-en. Talán az aláfestések azok, amik vizuális minőségtől elmaradnak és felejthetőek.

Minden percét élveztem a játéknak, ami amúgy nem egy rövid darab. Én 65 órát öltem bele, mely során mindkét karakterrel végig vittem a sztorit és szinte az összes Bond Episode-ot megcsináltam és az ajándékok nagyját is beszereztem. Azonban a platinum trófeára nem hajtok, többek közt, mert nagyon nincs kedvem az érdektelen melléküldetésekkel foglalkozni.

Végszó: a Scarlet Nexus jól kidolgozott karaktereket felvonultató, érdekes világban játszódó, korrekt történettel rendelkező, szórakoztató animés sci-fi, akció játék. Érdemes beszerezni.
Várom a következő felvonást.

[GentleRain]

Én is játszanék ilyenekkel, de sajnos konzolom nincs, PC-t meg nem merek futtatni az öt éves laptopomon. Nem egy olyan kategória már sajnos.