Catrin írta: ↑2023.02.27. 19:36Mindenesetre a többiek, akikkel moziban lestük az Inu-Oh-t, hol vannak? : D Tessék írni róla! Illetve azóta már a BD verzió is felkerült nyaa-ra.^^ Szóval hajrá-hajrá!

Oké, rajtam ne múljon! Az ezt megelőző utolsó
Yuasa film élményem a közösen átszendvedett
Kimi to, Nami ni Noretara volt. Ezek után igyekeztem különösebb várakozások nélkül nekiállni az újabb műnek, de azért mégis a kevés információ alapján valami hasonló műfajra számítottam, mint a
Bakemono no Ko. Hogy végül az
Inu-Ou nálam ekkora sikert aratott, az több dologból tevődött össze.
Először is az erőteljes zenei műfajjal csak sikerült eléggé meglepni. És ha már zenék, akkor a musical darabokat nagyon eltalálták. Szerintem remekül hatott a modern és a hagyományos elemek keveréke, emellett a táncok és performanszok koreográfiája, animációja is lenyűgöző volt.
Azonban ezek nem csak vákuumban léteztek, hanem az egész történet köréjük épült. Egyrészt ugye jelen volt a művészi kifejezés szabadsága a cenzúra ellenében mint téma, ami elég örökzöld dolog, és sokan azonosulhatnak vele. Másrészt annak a kérdése, hogy miről is énekeltek. Itt nekem nagyobb szerencsém volt, mint annarancsnak. Mivel viszonylag friss emlék még a
Heike Monogatari, így teljesen megvolt a sztori történelmi kontextusa. Ez ráadásul egy nekem igencsak kedves műfajom. Ezeknek történelmi alapú drámáknak, mint a Heike vagy akár a
Baraou no Souretsu, van egy ilyen hús-vér szaga, ami miatt emberileg sokkal gazdagabbak, mint rengeteg modern műanyagtörténet, és ettől jóval fajsúlyosabbak is. Ugyanez állt erre filmre is. Így az emberek vágya, hogy megörökítsék őseik dicsőségét és tragédiáját, az engem komolyan megindító téma. Mindez megspékelve a szeretett japán folklór néhány fantasztikus elemével nyerő kombinációt alkotott.