Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Általánosságban az animékhez kapcsolódó témák.
Avatar
Ricz
Nagymester
Nagymester
Hozzászólások: 968
Csatlakozott: 2016.12.24. 01:12
Nem: Férfi
Tartózkodási hely: sajnos a Föld nevű bolygón
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Ricz » 2020.10.01. 00:32

--. Fate

Ja, csak így simán Fate. Nincs évad, nem tudok választani, mert több évad is aspiráns egymás mellett. Szívesen kiemelném őket egymás mellett megnevezgetve, de lehet kissé hosszú lenne a jelölt lista, akkor már inkább átfogóra teszem. Előzetesbe kikötöm, hogy amelyikről nem különösebben kívánok beszélni, azt pár szóval vagy sorral letudom. Overall azt élvezem bennük, ahogy a történelmi, irodalmi és mitikus szereplőkkel bánnak, tárják fel a róluk szóló történeteket, a személyeiket, azt miképp interpretálják egy elfogadható formában, hogy érdekeltté tegyenek a témában, történelmi és biográfiai szempontból egyaránt. Az, hogy melyik veszi magát annyira komolyan, hogy konkrét témát vagy kérdéskört is boncolgat, a minőségi hullámvasutat tekintve nem nevezném általánosnak a tetszésindexen.

De kezdjük az alapoknál: két nagy idővonal van, az egyik a II. világháború előestéin játszott 3. Grál-háború után zajlik, több szálra szétszakadva; illetve a Grand Order, amelyen a Szent Grál maga sosem létezett, a mágiát a tudománnyal vegyítik annak érdekében, hogy az emberiség javát szolgálhassák és a fejlődését ellenőrizhessék, monitorozhassák. Ez a kettő lesz a két kiindulási pont mindegyik esetben, azon kívül megjelenési időrendben fogok haladni, a jelentősebb címekkel (az ilyen sorozathoz tartozó mellékes, apró specialokkal, extrákkal, a reklámokkal most nem foglalkozom; az egybefüggőket meg összevonom).

1. Fate/Stay Night (2006, 2010)

Idővonal helye: Fate alapvilág, 5. Grál-háború (2004)

Az első sorozat 2006-os, ellenben a 2010 év elején megjelent TV Reproduction OVA jelzéssel ellátott 2x40-50 perces összeállítás miatt becsúszik az évtizedbe. A sorozat maga az első élmények egyike, szóval az emlékek igen csak megkoptak és kiszíneződtek vele kapcsolatban. Alapvetően szenved attól, hogy igyekszik 50+ órányi tartalmat besűríteni a 24 részbe. Sok helyütt hiányzik a plusz játékidő, több szálat kényelmetlenül megvágtak, ami miatt sokszor eléggé cringe. Shirou méltán hírhedté vált „Az emberek meghalnak, ha megölik őket.” mondata is pont egy ilyen vágás eredménye, amikor a monológját kénytelenek voltak letömöríteni, de az nem csak veszteséges volt, hanem pont értelmetlenné is tette.

A 2010-es OVA bár grafikailag szebb lett, élesebb, kontrasztosabb, pár animáció javult, a zene is újra lett alkotva, de egy szar. Két darab egyenként nem egész 50 perces (legalábbis a BD kiadás, a DVD még ennél is rövidebb volt a maga 40 percével) összeállítás a sorozat két feléből. Egy hatalmas recap, aminek a vágása nem csak hektikus, hanem konkrét párbeszédek vannak a levegőben félbehagyva, elvágva, súlytalanítva. Sejthetitek, hogy az alaphoz mérten mennyivel nagyobb katasztrófa lett az eredménye. De az áthangszerelt eredeti nyitódal legalább gyönyörű lett.

Annak idején azt karmoltam benne, hogy mint álltak az Arthur-mondakörhöz, írták át az elemeit. Hogy Uthernek nem fia született, hanem lánya, de ettől ő még a jogos örököse a királyságnak, azonban a kor szokásaihoz híven nem lehetne az uralkodója, ezért férfinak kell tűnnie. Ezt segíti az Excalibur, ami megállítja még a korai tini éveiben az öregedésben, nehogy túl árulkodó legyen a változás. Egy királyi nászt ellenben kell tartani, köll az a királyné, "mert megköveteli a haza", így Guinevere-vel úgy hálja el a nászt lebukástól mentesen, hogy Merlin varázsolni egy péniszt (emiatt Merlin a "péniszmágus" a közösségbeli gúnyneve), de Morgana is ugyanezt a trükköt alkalmazza vele, hogy Mordred, mint homunkulusz, megszülessen. A kerekasztal felbomlását elég sok tényező adja, Gareth (Gawain testvérének) szerencsétlen halála, Sir "más asszonyának szoknyáit vadászom" Lancelot afférja, a kontrollálhatatlanná váló Agravain, illetve Mordred elégedetlensége és végső soron árulása. A lore Arthuria sztorija mögött érdekesebb volt sokszor, mint maga a széria, ami inkább arról szólt, hogy valahogy meg kéne békélnie a múlttal, az események folyásával, és végre találnia valamit, amit a kötelessége mellett szerethetne.

2. Fate/Stay Night: Unlimited Blade Works (2010, 2014-2015)

Idővonal helye: Fate alapvilág, 5. Grál-háború (2004)

A 2010. októberi mozifilm volt a Deen utolsó próbálkozása, hogy 100 percben mesélje el az alapmű egy másik történetszálát. A gyors összefoglalást követően ugyanolyan tempóban igyekszik a összeszedni mindazt a mozgatórugót, amit az 5. Grál-háború során Shirou felszed ahhoz, hogy a későbbi Archer váljon belőle. Bár feszes, a tömörítés ezen is nagyon erősen meglátszik, ami miatt egy jobbára közepes élmény lett. Itt hallhatóak utoljára Tainaka Sachi dalai (pl. a Voice ~Tadori Tsuku Basho~, a záródal), amik szerintem jobban állnak a szériának, mint a LiSA féle dalok (akit egyébként sikerült olyannyira túltolni egy időben, hogy inkább hat már vernyogásnak az éneke).

Aztán 2014-2015, az ufotable megpróbálta rendesen adaptálni. Ez tulajdonképpen összejött, sokkal több választ kaptunk még kisebb és szótlan jelenetekben is, mint Shirou mikor kvázi eladja a lelkét a Földanyát és az Életet megszemélyesítő Ayalának a lelkét, hogy az emberiség védelmezője legyen belőle. Sokkal jobban belementek abba, hogy és miként vesztette el a hitét, és lett az a kiábrándult, morcos és sokszor megvető alak, akit a F/SN alatt megismerhettünk. Ugyanakkor sok ponton eléggé edgy is lett, különösen a második fele a szériának. Definitíve jobbnak mondanám a mozifilmes verziótól, annak ellenére is, hogy nagyon sokszor időhúzás-szagúak egyes szálak, amikben épp valamit meg akarnak alapozni (mint az, hogy alakul ki Rin és Shirou közt a románc), de visszatekintve elég könnyen felejthető ez is.

Ha valami elmondható különbség, a Deen képtelen volt továbbra is kezelni Shirou karakterét, nem tett vele úgy igazságot, mint az ufotable. Bár van egy-két mémmondat így is (pl. "The Archer class is truly made of archers." - by Rin), az egész route alapvetően a múlt- és jövőbéli én szemben állásán alapszik, és míg Archer azt akarja elérni, hogy ne válhasson majd Shirou azzá, ami lesz, Shirou-nak meg a saját ideáljait kell kiforrasztania ahhoz, hogy végül ne ábránduljon ki a saját ideáljaiból.

3. Carnival Phantasm (2011)

Idővonal helye: sehol.

A Fate/Stay Night és a Tsukihime eredetileg egy idővonalon helyezkednek el, amit egységesen Nasuverzumnak nevezünk. Ebbe tartozik a Kara no Kyoukai is, és pár kisebb ezekhez köthető mellékszál. De a Carnival Phantasm igazából csak az első kettőből merít és teszi meg a paródiája tárgyának. A szereplőket kényszeríti tőlük idegen és talán elképzelhető közegbe, miközben a saját mémjeiből, hülyeségeiből sem rest viccet csinálni. Úgy mint, Emiya Shirou és Tohno Shiki a háremhősök, akik időbeosztást írnak arra, mikor kivel randiznak, mert minden route-ot egyszerre játszanak; Lancer (Cu) mindig meghal, Rinnek meg DVD lejátszásához is 100 oldalas technikai útmutatóra van szükség és hasonló; vagy az a kötelező mahou shoujozás, amiből később a Kaleid Liner Prisma Illya is született (ennek gyökerei a Tsukihiméig nyúlnak vissza, de közvetlen előzménye már a Fate/Hollow Ataraxia 2005-ös VN-ben megvolt, ott tűnik fel Kaleido Ruby először és Rin is mahou shoujoként).

Ha csak az egyikkel vagy közelebbi viszonyban, ismeretségben, akkor még nem gáz. mert fogod érteni a nagyját. Jópofa, bohókás, de nem különösebben nyújt pluszt.

4. Fate/Zero (2011-2012)

Idővonal helye: Fate alapvilág, 4. Grál-háború (1994)

Az ufotable első próbálkozása a szériával, ami sokaknál a „húdejó” és a „van ebben a franchise-ban potenciál” szinonimájaként vonult be. Az előbbi szubjektív, de az utóbbi csak azért volt lehetséges, mert adaptációban ekkor még a Heaven’s Feel semmilyen formában nem létezett, csak a VN-játékosok tudták, hogy van egy, ami hangulatilag és komorságát tekintve paritásba helyezhető vele.

Nasu helyett ezt már Urobuchi Gen írta, aki a szerzőség idején Nasu közvetlen szomszédja volt, így gyakorta egymásnál beszélték meg az ötleteiket. Urobochi elég sokat hozzá tett ehhez az idővonalhoz, úgy mint az előzmények tekintetében a félresikerült 3. Grál-háborút a Matou/Makiri család számára, a megátkozott Szent Grált, ami kiforgatja az elnyerőjének kívánságát stb. Ez az írás sokszor eléggé meglátszik, mert az őrült Caster (Kékszakáll) perceket képes arról beszélni, aminek se füle, se farka, csak az, hogy ő bizony nagyon őrült, nagyon megátalkodott, pont úgy, mint a mestere. Kicsit jobban ki lett bontva Gilgamesh megvetése a modern kor emberei iránt, illetve miért akarja Arthuriát annyira (rövid válasz: mivel nem adja magát egykönnyen, harc ellenében sem, így kihívást jelent a megszerzése és ez kelti fel az érdeklődését). Ugyanakkor az is látszik, hogy Urobuchi nem szívleli Arthuriát, mert eléggé csitrisre írta – bár azért hozzá kell tenni, a reakcióihoz hozzátesz bőven az is, hogy Kiritsugu nélkülözhetőnek és szükségtelennek tartja a létét, csak a formalitás miatt idézte meg és száműzte a feleségének testőri pozíciójába. Akit még jobban megtámogatott az alapszériából, az Kirei karaktere, aki itt vetkőzi le a végső béklyókat.

Összességében nem rossz, de tematikailag helyenként sokat akar fogni, és nem is nagyon jut semmire, mivel egyikben sem merül el igazán. 4 kötet a light novel, azt szépen feldolgozza, a második etapban hozzávesz egy mellékszálat, a Heart of Freaks egyfejezetes sztorit Kiritsugu múltjával kapcsolatban.

5. Fate/Prototype (2011)

Idővonal helye: nincs.

A Carnival Phantasm utolsó elmezén érkezett rövidfilm igazából a kiadásra sosem került tokiói Szent Grál-háborút meséli el, abból is a másodikat. Ez több drama CD-t és mangát is szült, de a tényleges sztorit töredékeiben ismerjük csak.

A kisfilm egy elhúzott trailer. Nagyrészt felvázolja azt, hogy mik voltak az alapok. Az alap komorabb, sötétebb: a középpontban egy sebzett árva lány szerepel, aki fekete mágiával igyekszik csillapítani a problémáit. 10 éve folyamatosan gyászolja a szeretett nővérét és az apját, akik „balesetben elhunytak”. Ezen a dolgon semmit sem segít a creepy pap, aki figyelmezteti, hogy vannak dolgok, amikkel szembe kell majd néznie. Ezt követően csöppen a második tokiói Grál-háborúba, és akaratán kívül válik résztvevőjévé.

Kifejezetten érdekes lenne látni az eredeti retard shounen alapokat, amiket később átdolgozott és átírt az alkotó. A nemesi képzetek jócskán pusztítóbbak: komplett városrészeket képesek a legerősebbek letarolni, látványosabbak is. Több beteg, elborult karakter szerepel, akik a sajátos világnézetüket akarják megvalósítani; illetve a karaketerek eredeti alapjai is megjelennek. A végén pedig bedobja azt az Urobutcher-szerű csavart: Ayakának saját nővérével kell szembenézni a végén, akit a Grál feltámaszt a legerősebb szolgaként, a történet főgonoszaként (Beast), és kiderül, hogy az előző háborúban azért szenvedett az apjával együtt vereséget, mert különösen posszesszív módon kezdett érzelmeket táplálni, az idővonalon még férfiként szereplő Arthur király (Saber) iránt. aki végül a saját kezével ölte meg, hogy az első háború végén a céljai eléréséhez nehogy feláldozza a saját húgát – vagyis egy emlék, amit Ayaka magában elzárt. Ha azt hitted a cringe, az angst és az edge-egést nem lehet fokozni a többi címben, akkor Nasu eredeti szkriptje köröket ver az összesre.
Ettől függetlenül nézném, már csak a ráérkező kommentek miatt is.

6. Fate/Kaleid Liner Prisma Illya (2013-)

Idővonal: Fate alapvilág, a 4. Grál-háború nem történik meg, és így vagyunk 2004-ben.

Ezt a szériát kizárólag egyben érdemes kezelni, hiszen az évadok nem különíthetőek el élesen, egymásnak közvetlen folytatásai. Történeti alap, hogy a 4. Grál-háború előtt Kritsugu levadászta a többi mestert és azóta is járja a feleségével a világot, hogy elkerüljék annak megtörténtét. De akkor hogy van benne Shirou? Nos, ugyanúgy elárvult, és Kiritsugu ugyanúgy örökbe fogadta.

A dolgok egy részét Surci korábban már elmondta, hogy ez nagyon könnyelműen veszi magát. Már-már inkább slice of life színvonalba lövi be magát, ami nem csak magát és a világát parodizálja, hanem a szellemi elődöket is (pl. Cardcaptor Sakurát), ezt feltölti rengeteg yuri subtexttel (idővel már nem éri be ennyivel sem). Ez egy jóval fogyaszthatóbb és kommerszebb recept, amit követ, ami igen erősen üdítő és berántó az alapvilágok angstja, edgyness-e és cringe-megmozdulásai után… de azért nem mentes attól, csak habos-babos mázba öltözteti, ilyen pár mellékszereplő viselkedése (pl. Tatsukotól én a falra mászok), vagy Illya gerjedési faktora Miyura is helyenként túlzásba esik. Az utolsó évad (Dr3i!) elég komorba fordította, a manga elég komoly harcokat tesz kilátásba, de ezt csak filmen fogjuk megkapni a közeljövőben. De az Ainswoth-féle Grál-háború is elég sötét alapokkal bír. A Prism Phantasm OVA viszont még így is megfejeli az önparódiát, de alapvetően ez egy olyan bejegyzés a szériában, amit igazán mellőzhettek volna, mert talán pár tényleg humoros pillanata volt, ami értékelhetővé tette.

7. Fate/Grand Order: First Order (2016)

Idővonal helye: Grand Order világ, 2015 és 2004.

Az év végi műsorsávba szuszakolt egyórás TV filmecske a Fate/Grand Order mobiljáték első, betanuló fejezetét dolgozza fel. Az emberiség jövője eltűnik a monitorokról, paradoxon lép fel az időben, amit ki kell javítani. Ez az F-szingularitás, az egyik első olyan pont, ahol a világban megjelenik a Szent Grál. A köré fonódott Grál-háború kimenetele ugyanis megváltozott egy külső beavatkozásnak köszönhetően.

Nem fogunk túl sok mindent megérteni ebből a kisfilmből, hogy mi miért történik. Szó szerint hozza azt, amit egy játék tutorialjaként elvárnál, csak miután vége a szegmensnek, telis-tele hagy nyitott kérdésekkel, amire az a válasza, hogy „játssz a játékkal, lúzer”. (Itt jegyzem meg, szerencsére nem adaptálták a következő 3 fejezetet, amelyek messze a leggyengébbek; további 2-t egyelőre nem terveznek elkészíteni; a hatodik, cameloti majd két filmben érkezik; a hetedik, babiloni fejezet meg lentebb szerepel; az epilógus, az Idő Nagy Temploma meg majd érkezik. Szóval, ja, le vagy ejtve, szarva nagy ívben.). És ez a legnagyobb baja igazából, mert minden hibája ebből az elvi hibából fakad. Ha mondjuk ezt tovább boncolták volna, feldolgozva az általam (is, mert a nemzetközi és a japán community is ekként értékelte) legrosszabbnak mondott fejezeteket legalább egy-egy 2-2,5 órás tévéfilmben, kivágva a sallangokat, akkor még menthető lett volna, mert azokra nagyrészt választ kapnánk, az igazi jóságot a londoni fejezettől meg lehetne normálisabban űzni.

8. Fate/Stay Night: Heaven’s Feel (2017-2020)

Idővonal helye: Fate alapvilág, 5. Grál-háború (2004)

A háromrészes moziszéria első két filmjéről már megemlékeztem a topikjában, szóval itt már csak röviden. Alapvetően a legsötétebb történetszál, amiben már konkrét válaszokat kapunk egyes korábbi kérdésekre más karakterek kapcsán. Ilyen Shinji karaktere, hogy mitől olyan rohadt irritáló - voltaképp a lecsúszott máguscsalád törvényes örököse, akit a fogadott húga kiváltott, és bár gyerekként szerette, gondoskodott róla, mindezt Zouken nagyapa sikerrel megmérgezte, hogy apránként forduljon át az egész állandó frusztrációba, a húgának kihasználásába, megvetésébe, olykor meg is erőszakolásába; csak mert a lány tehetségesebb mágussarj akkor is, ha egyébként a Grál egy szeletét, az ún. Kis Grált házalja a teste, aminek korrumpáló és gyilkos ereje időnként kezd elszabadulni -, Sakura tétovasága, állandó hiányzásainak az oka, és jelentősége. Azonban az írás sokszor nem állja meg a helyét, a második filmben konkrét jelenetek lettek coelhoi szintre degradálva.

9. Fate/Apocrypha (2017)

Idővonal helye: Fate alapvilág, a 3. Grál-háború meghiúsulása után, 2000.

A 3. Grál-háború kimenetele megváltozott, míg más történetszálak alapja, hogy az Einzbern család a zoroaszteri sötétség istenképnek démoni megtestesülését, Angra Mainyut idézi meg és átkozza meg a Grált, addig itt a csalásuk egy Ruler osztályú szolgát eredményez. A Nagy Grált ellopják, és eltűnik évtizedekre.

A sorozatról ott a topikja, nem mennék nagyon jobban bele. Időközben megnéztem a BD-t is, aminél az effekteken javítottak, pár dolgot javítottak, de a 22. rész továbbra is úgy néz ki, mint a falra hányt borsó. Csak most már csillámlik is. Mert zajos, mint minden robbanása.

Történetileg nagyon erősen elkülönül a két fele: az első 11-12 rész nagyon erőlködik, hogy ufotable hangulatot teremtsen, de képtelen rá, hiszen A-1 Pictures. Emiatt a második fele már nagyon szalad. Míg utóbbi esetében érthető, hogy elvésznek a lényegek, addig az előbbinél sikerült a kritikus mondatokat úgy bevágni, hogy csak figyelmesen nézve szúrjon szemet. A sorozat második felében pedig komplett karakterinterakciók sínylették meg, különösen Sieg és Jeanne kapcsolata. Sieg eleve nem egy jellem, mert mindössze pár napja létezik, azon kívül egy üres homunkulusz, akinek semmi emléke, semmi fogalma a világról, az emberi jellemekről, mivel őt is egy gólem erőforrása gyanánt szánták.

Itt már azonban azért van egy alaptéma: egy dogmatikai ellentét az emberiség megváltására a második felétől. Ugyanezt hajtotta a maga olvasatában Kiritsugu is a Zeroban, azonban itt vallási tartalommal bír a „megváltás”. Míg Amakusa Shirou Tokisada, a korábbi Grál-háború Rulere ezt úgy képzeli el, hogy az emberi léleknek is anyagnak kell lennie. Ezzel kihúzná a szőnyeget a teljes rendszer alól: miután a „porból lettél, porrá leszel” dogma szerint megszűnik a lélek, a mágia lassanként elhal a világban, az embereket pedig nem lehet egy morális iránytűvel kordában tartani, kitűzni eléjük egy célt, hogy mit űzzenek (az üdvözülést, jobb esetben). Jeanne ellenben a rendszer megvédését tűzte ki, miután félő, hogy ezáltal az emberi lét lesilányul, súlytalanná és monotonná lesz, céljukat vesztetté válnak, ezáltal képtelenek lesznek a fejlődésre, hogy önmaguknál jobbá váljanak végül.

Zeneileg ennek a betétdalait szeretem Tainaka Sachi óta a legjobban, legyen az az EGOIST "Eiyuu Unmei no Uta", ASCA "Koe" vagy GARNiDELiA "Désir" nótája. LiSA adja az OP2-t, az "ASH"-t, ami kábé úgy szól, mint minden dala 2010 óta, legyen szó a Girls Dead Monster felállás cuccaiban az Angel Beats!-ből (amit egy időben előszeretettel hallgattam) vagy "Oath Sign", ami a Zero openingje volt. És mit ne mondjak, nem véletlenül vagyok már torkig az előadóval.

10. Fate/EXTRA: Last Encore (2018)

Idővonal helye: Fate alapvilág, a 3. Grál-háború után egy globális katasztrófa miatt a Grál-háborúk elmaradnak. A sorozat 2030-ban kezdődik, de 3000-ben játszódik a második résztől kezdve.

A Fate/Extra idővonal szerint a 3. Grál-háború után 1970-ben egy globális katasztrófa következik be, aminek hatására a Föld haldokolni kezd. Ez nem más, mint a nyersanyagaink felélése, a mértéktelen környezetszennyezés, ami elkezdi a Föld varázserejét csökkenteni. A mágusok így az informatika felé fordulnak, virtuális valóságban folytatják a varázslataikat, amit egy szuperszámítógép, a Holdkamra rendez. Itt rendeznek Grál-háborút, ami során az adattermelés és számítások sora a Holdkamra tanító mechanizmusaként szolgál, hogy új élettért hozhasson létre és igazgathasson az emberiség számára.

A sorozat fényregényből készült, ami az alapjáték (Fate/EXTRA) true endjén alapszik: a főhősnőnk, Hakunon elveszti Saver (Buddha) és mestere, Twice H. Pieceman ellen a harcot, így a mennyei igazságszolgáltató erő, a Chakravartin megvalósul a virtuális térben. A Holdkamra elkezd adatokat törölni, így emberek és komplett világok semmisülnek meg, és alakulnak újra. Eltelik közel ezer év, amikor egy korrumpálódott adathalmazból új egyéniség formálódik, és megvívja az utolsó Grál-háborút, miközben keresi saját maga identitását, a kilétét és céljait igyekszik meghatározni, önön múltjával megbékélni. Alapvetően ez határozza meg a szériát.

Ugyanakkor Hakuno (bocsánat, HAKUNO, mert van különbség: Hakunon a lányverzió, Hakuno a fiú az eredeti játékban, a nagybetűvel írott meg a halottak adatainak amalgám alakja) és "csöcsöm-picsám kinn van Saber" (copyrighted by Surci), vagyis Nero Claudius Germanicus alakjának ellentéte egész szépen működik. Ami külön tetszett, hogy nagyon nem változtattak az eredeti történelmi személyen azon kívül, hogy nőt csináltak belőle. Ugyanolyan heves, excentrikus és sok esetben önimádatba csúszó, mint az egykori római császár, akiről elég sok ókeresztény történelmi vádirat kering Róma felgyújtásától kezdve a feleségének, Poppeának elvetélését és halálát eredményező hasba rúgásáig. Előbbi ezekből egyszerűen nem igaz, a császár az akkor még javarészt fából épült város oltását vezényelte, miközben smaragdköves ókori "napszemüveget" használt ahhoz, hogy nézze az eseményeket. Poppeát meg egész biztos nem bánthatta, hiszen 1) mindenkinél jobban szerette; 2) nem tört a politikai uralmára, ami miatt végül a saját anyjával is végzett; 3) ugyanezt majdhogynem szóról szóra eljátszották Hódító Vilmossal is, aki majd' ezer évvel később egy ballábas kelést követően a terhes feleségét úgy hasba rúgta, hogy az vissza beesett a házba. Korabeli propaganda as it's finest. Mindegy, de ezek a dolgok szépen megjelennek az alakjában, olykor egyébként még megszólításra is kerülnek egy érintőleges utalás képében.

Magát ezt a sorozatot nem szeretem, mert inkább egy Shaft-recskázás, mint érdemi mű. Értem ez alatt az ADHD-s rendezést (amire ha ivós játékot játszanánk, valahányszor egy jelenetet egy vágósnitt félbevág, a harmadik résznél alkoholmérgezésben döglenénk meg), a túlkontrasztos megjelenést, a szövegminőség sokszor semmit nem mondó szintje, amivel csak komoly utángondolással áll össze a kép, miről is volt szó, mire akart X utalni azzal a mondatával. Ezt pedig nagyon ritkán szólítják meg, hogy érvényt szerezzenek neki a kifejtésre.

Kicsit fura a szerkesztésben egyébként, hogy az utolsó 3 részt külön ONA-ként kellett kiadniuk (valszeg nem kaptak rá műsorblokkot). Az Illustrias Tendousetsu 3 része adja meg a sorozatnak a tényleges és méltó lezárást, a végső nagy harcot és önfeláldozást a főbb szereplők részéről, és fordítja vissza a mellékszál sztoriját a EXTRA-idővonal fő történeti vonalába az Fate/Extella játék elé. Ugyanitt kerül elő a sokaknak zavaros idővonal mibenlétének is a fejtegetése, amit egész egyszerűen "a Lehetőségek Fájaként" emlegetnek, vagyis azt, ahogy szoktam narrálni: mintha egy algoritmus felépítését és döntési mechanizmusának sémáját néznéd, hogy mely feltételek teljesülnek vagy nem teljesülnek egy-egy történetfolyamhoz.

11. Learn with Manga! FGO (2018)

Újabb paródia, ezúttal amúgy nem kifejezetten saját magát parodizálja vagy a mobiljátékot, hanem leginkább magát a játékos közösséget, ami kialakult köré. Riyo dizájnját teljesen jól áthozták, a mémjei és poénos képsorai jól át lettek ültetve, ellenben többet nem lehet róla emiatt is mondani róla. Rengeteg karaktert felvonultat, akiket már ismerhetünk egyik-másik sorozatból, illetve több újat is behoz a játék(ok)ból, de előnyére válik, hogy nem kell őket ismerni ahhoz, hogy a poénok átjöjjenek.

12. Lord El-Melloi II-sei no Jikenbou – Rail Zeppelin: Grace Note – (2019)

Idővonal helye: Fate alapvilág, a 4. Grál-háború után.

A Fate/Zero Bársonya tér vissza, hogy átvegye egykori tanára címét és posztját, fenntartva ezzel a Modern Varázslatok Elméleti Tanszékét. A tetteiért lemond a saját varázsköreiről, az El-Melloi családnak adja zálogba, így anélkül kell, pusztán az elméletekre és a realitás talajára ereszkedve hagyatkoznia, agymunkával megoldania a felmerülő ügyeket, amikben nyomoznia kell. Ezzel szívességeket vagy épp pénzt szerez a legatyásodott arisztokrata családnak.

A sorozat maga kifejezetten élvezetes, bár az első felében az epizodikus megoldás igazából semmi más célt nem szolgál, mint az átugrott első 3 kötet lényegét bepótolja, benne mindazt, ami a következő 2 kötethez szüksége lesz. A Grál-háború háttérbe szorul, helyét a varázsvilág krimije veszi át, amiből sokszor egy-egy húzás elég erősen asspullnak hat, és csak utána olvasva derül ki, hogy mi is volt a logika. Vagyis hiányzik egy-két beszúrt gondolat, ami könnyebben követhetővé teszi a nyomozást a második felében, mert olykor olyan aspektusai kerülnek elő ennek a világnak, amiről még a legjobban ismerője is elfeledkezik, nemhogy a szereplők (olykor Bársony is, de ő idővel rájön, ha már rákényszerült az eszét használni).

Az openingje király, imádom a zenei betétjét, az grafika meg végig olyan részletes marad, hogy még azt se felejtették ki, hogy a tükröződő felületek is jól kivehető képet adjanak vissza egy pohár jeges whiskeyben.

Amit hiányoltam belőle nagyon, az Gray saját sztorijának kifejtése, amiről egyébként az egész első kötet szól. Helyette kapunk emlékfoszlányokat arról, amikor odaállt Waverhez, hogy szeretne a tanítványa lenni és elmenni abból az isten háta mögötti faluból, ahol élt.

13. Fate/Grand Order: Zettai Majuu Sensen Babylonia (2019-2020)

Idővonal: Grand Order világ, 7. szingularitás, i.e. 2655

Erről a sorozatról is elég sokszor megemlékeztem a topikjában, szóval csak röviden. A sorozat az utolsó harmadáig egy kalandsorozatként dolgozik, utána beindul a világvége. Ott felpörögnek az események, érződik, hogy a tét hatalmas, a lehetőségek korlátozottak, a harc meg majdnem hiábavaló. A megoldás hasonlóan asspullnak hat, ugyanis nem árulja el, hogy a saját ütőkártyája tulajdonképpen mi és hogy működik, illetve Tiámat világpusztító motivációja elég slampos.

A finálé központi gondolata a regresszió, amit sokrétűen értelmezhető, de itt inkább pszichológiai vonatkozásban van jelen. Ez a fejlődés során már túlhaladott fázisok vagy stádiumok újbóli megjelenése voltaképpen egy énvédő, hárító mechanizmus, tudattalan lelki működés, ami az egot közvetlenül negatívan érintő, az önértékelést fenyegető, szorongáshoz, stresszhez vezető felismeréstől óv meg. Tiámat esetében ez annyit jelent, hogy mint a saját célját beteljesített ősanya felett eluralkodott a posszesszivitás, azaz az érzelmi függőség. Miután megszülte a sumer isteneket és egyéb gyermekeit, azok saját utat kezdtek el járni, és minél több nemzedék követte egymást, egyre inkább távolodott el tőle mindenki. Ez a magára hagyatottság, érzelmi magány őrjítette meg, hogy visszakívánja forgatni az egész teremtési folyamatot és újraélni azt, hogy újfent ősanyaként szeressék, mint az volt az istenek korában (vagyis a világ hajnalán). Ennek érdekében használja a sorozat végén, a 20. rész közepén a teremtéstagadás képességét, vagyis a nega-genezist, ami a már végbement evolúciós folyamatokat teszi semmissé, és sorozatos legyőzésével Tiámat is veszít a kezdeti femme fatale alakjából, visszatérve a sárkányszerű alakig, amire már mint „valós alak” hivatkoznak a megfigyelők.
Ezt a főszereplőnk feloldhatná úgy, mint a régi istenek (a mitológiában Éa, Enlil vagy Marduk), hogy megölik az ősanyát, azonban ehelyett megerősíti abbéli hitében, hogy a gyermekei szeretik továbbra is, azonban az életükben nincs számára hely, nem tud értük tenni semmit. Az utolsó szavaival pedig arra kér, hogy ne feledjük el soha többé, de ne is imádjuk őt. Vagyis tartsuk fenn a tudatot, hogy honnan származunk, honnan jöttünk, de ne vágyakozzunk soha révetegen a múltba, ahogyan azt ő tette.

*-*-*-*-*-*-*

Én mondtam a legutóbbi fórumtalin, hogy ledobom az atomot. Hosszra szerintem sikerült.
A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára Ricz 2020.10.01. 10:45-kor.
"A vérfürdő a második legkimerítőbb tevékenység a futball után."
Kép
MAL || Librarian Warrior

Avatar
Junchi
Félisten
Félisten
Hozzászólások: 2226
Csatlakozott: 2007.06.23. 14:28
Nem: Férfi
Tartózkodási hely: Azuchi

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Junchi » 2020.10.01. 08:38

Előjáróban annyit, hogy a visszamaradt három helyezés már egy egészen másik ligát jelez – ezeket a címeket nem csak animés, hanem úgy általában tv-s/mozgóképes szempontból is kimondottan sokba tartok, vagyis a tízes listám helyezettjei közötti legnagyobb szakadék/távolság éppen a negyedik és harmadik hely között van. Nem is húzom tovább az időt, lássuk!

3. Shoujo Shuumatsu Ryokou (2017)

Nagyon nehéz összefoglalni, hogy miért szeretem ezt az animét, mert rengeteg komponens munkálkodik ebben, ráadásul ezek nem is szétválaszthatatlan elemek, szóval duplán kemény feladat, de azért megpróbálkoznék vele.

Szóval valahol ott kezdődik a dolog, hogy a White Fox a Jormungand után/közben egyre jobban kezdett a bögyömben lenni. Az addigi „tűpontosan adaptálunk” mentalitásukat kezdték szépen-lassan lecserélni valami arrogánsabb stílusra, egyre több kretén címet kezdtek el feldolgozni, szóval a repertoárjuk nagyban felhígult, a munkáik minősége pedig erősen áthajlott kétes szférákra. Ennek egyenes ági következménye lett, hogy eléggé megutáltam a stúdiót, szóval egy adott ponton túl elegánsan telibe ignoráltam az összes vackot, ami mellett ott figyelt a nevük. Igen, így járt az SSR is, ahol még a karakterdesign is rádobott nem kevés lapáttal erre a prekoncepcionális ellenszenvre, szóval nem foglalkoztam vele… egy ideig. Merthogy rá fél(?) évvel később valahogy mégis adtam neki esélyt. A többi – ahogy szokták volt mondani – már történelem, míg el nem jutunk a jelenhez, avagy egy személyes listához, ami az évtized legjobb animéit gyűjti össze, és ott bronzérmet szavaz meg az előbb említett alkotásnak az ügyeletes koma. Pálfordulás? Meglehet, ugyanis nem nagyon kellett összetörnie magát az SSR-nek – olyan látványosan lopta be magát a szívembe, hogy azt öröm volt nézni.

Tulajdonképpen egyetlen dolog van, amin túl kellett lendülnöm, kellett idő, mire megszoktam: a karakterdesign. Nem volt épp egyszerű a sorozat két főszereplőjének fizimiskáját lenyelni, a puding fejeiket, az idétlen szemeiket, meg azt, hogy effektíve nincs orruk. Mondanám, hogy ez is építi valahol az SSR sármját, de nem mondom, mert ha kicserélnénk valamivel élethűbbre a két lány dizájnját, hát még most sem ágálnék ellene. Még egy kicsit talán jobban is működne.

Túllendülvén a kellemetlen részén, nézzük inkább, hogy mit vagy miket adott végső soron ez az anime, amivel kiérdemelte az előkelő harmadik helyezést.

Megkülönböztetett jelleggel, mindenképpen elsőnek emelném ki a sorozat atmoszféráját, amiben ez a cucc verhetetlen. A rendező érzéssel és valódi alázattal nyúlt a forrás manga (erről majd később) irányába. Amúgy is a gyengéim az ilyen lepusztult, poszt-apokaliptikus világban játszódó történetek, de itt aztán pláne nem bíz semmit a véletlenre. Az animében összesen négy(!) darab emberkarakter szerepel, ebből kettő Chito és Yuuri, vagyis főszereplőink, illetve akad még két epizódszereplő a megfelelő helyeken, és ennyi. Nincs. Senki. Más. Olyan szinten ki lett irtva az emberiség, hogy az „utolsó krónikások” megnevezés itt abszolút megállja helyét. Csakis a sok fém és beton tanúskodik arról, hogy itt valaha élet zajlott. A szürke, fekete, rozsdabarna és fehér dominál végig, kéket max akkor látunk, mikor az eget éppen nem takarják el az egykori pusztítás következményei. A világot jelentő város ugyanakkor nem csak horizontális, de vertikális szempontból is terebélyes, azaz a tér minden iránya adott a két lány kóválygásaihoz. Persze hiába robognak (van egy Kettenkradjuk is, azzal közlekednek) egyik helyről a másikra, nem találnak nagyon semmit. Sem füvet, sem fát, sem állatot, embert is csak nagy ritkán. A rendező nem rest megmutatni, hogy éppen merre járnak a lányok. Kapunk sok közelit, jó pár távolba révedőt; az épületeket látjuk szemből vagy valamilyen szögben; a kamera néha együtt halad a lányok robogójával, néha fixen letelepszik valahova, közben andalító, túlvilági zene kíséri a két főszereplő útját, amit tovább erősít egy-egy időszakosan előkerülő furcsa építészeti komplexum. Igen, ebből már ki lehet találni: az SSR egy iyashikei. Nem olyan, mint mondjuk egy Aria, de nem is baj. A lényeg az atmoszférateremtés, az ottlét érzése.

A dolog valódi pikantériája, hogy az SSR még ennél is többet ad, van ugyanis egy sztorija is, bár nevezzük inkább csak kijelölt célnak: Elérni a világ tetejét. Nem tudjuk, hogy pontosan mi is van ott, ami az anime legvégére sem derül ki. Bölcs döntés. Nagy hiba lett volna az atmoszférához szintén hozzátartozó misztikusságot lerombolni holmi konkretizálásokkal. Nagyon a katasztrófa okáról sem tudunk meg sokat, bár erre azért adnak hinteket, amik sajnos menet közben kivágták az egyik elméletemet, de annyi baj legyen. Szerettem volna azt hinni, hogy a lányok a purgatóriumban bolyonganak, ahol keresik a megváltást, bár mentségemre szóljon, hogy a sorozat első felében erre is vannak utalások. Minden elejtett fél-információ ködös, a cél is csak egy eszköz az utazáshoz. Bátorkodnék mindjárt egy filmes párhuzammal is élni, nevezetesen a Tarkovszkij-féle Sztalkerével. Nyilván nem egy súlycsoport a két cím, de óhatatlanul is éreztem az SSR kisugárzásán enyhe Sztalker vibe-okat. Mintha Chito és Yuuri itt is a Zónában rekedtek volna, ahol bármi megtörténhet, de a lényeg, hogy keresik a szobát/világ tetejét, ahol ott vár rájuk az… akármi. A lényeg, hogy legyen miben hinni, hogy legyen egy cél, ami közös.

A másik érdekes és fontos dolog szintén a világához, annak felfedezéséhez köthető. Nem véletlenül hangsúlyoztam ki az elején az erős poszt-apokaliptikus jelleget, ugyanis mindkét lány bölcsőjét az ismert civilizáció romjai jelentették, vagyis ők már beleszülettek ebbe, nem az életük egy pontján történt a váltás. Ezért is van az, hogy sokszor csodálkoznak rá számunkra triviális dolgokra, legyen az akár egy eszköz, étel vagy emberi érzelem. Mindez rendkívül erős kettőséget eredményez: ahogy a két lány csak elemeiben ismeri a mi világunkat, úgy mi is csak keveset látunk, illetve tapasztalunk meg az ő környezetükből (ezért is a sok ködösítés és mindenféle konkretizálás hiánya). Ez a kétirányú felfedezés és érdeklődés pedig egy nagyon ütős összképet alakít ki, amit csak erősít a slice-of-life és kamaradráma egyvelegeként működő felállás.

Említhetném még Chito és Yuuri fontosságát is, mert az ő szerepük sem annyi, hogy legyen kikkel nézegetni ezt a világot, bár az őket összekötő kapcsot azért fejtegethették volna még. Mondjuk örültem, hogy nem a kötelező magány köré húzták fel az egészet, hiszen ők ketten végig ott voltak egymásnak, erős a gyanúm, hogy az első naptól fogva együtt vannak, szóval talán ez is egy olyan emberi érzelem/tulajdonság, aminek a valódi jelentésével nincsenek is tisztában, max a legvégén, de most nem spoilerezek.

Szóval jah, az SSR baromi sokat adott nekem, szinte minden téren kimagasló alkotás. Egyedül talán a sütögetős epizódot hagytam volna ki, mert az már nekem is sok volt, próbára tette alaposan a türelmem, viszont ezt leszámítva minden epizódjában volt valami (akár egy filozófiai gondolat, akár egy helyszín, akár egy menekvési pont a lányok számára), ami helyből megadta az alaphangot, a további lapokat innen meg már csak jól kellett kijátszani. Időközben egyébként belelapoztam a mangába is, de az anime után valahogy nem volt az igazi. Ja, és az OST-je az egyik legzseniálisabb ever.

Ééés akkor jöjjön a végére három említésre méltó film is, mert ennyit mindenképp szeretnék kiemelni az évtized felhozatalából:
3. Liz to Aoi Tori (2018)

Szóval volt nekünk anno egy Hibikénk, amiről a középszerű, felejthető, céltalan szavak jutnak elsőre eszembe, emiatt féltem a spin-offjának tekinthető filmtől is… Balgább már nem is lehettem volna.

A Liz a Hibike két mellékszereplőjének (Mizore és Nozomi) kapcsolatáról szól, ami yuri, de mégsem. De über jó! Hogy mi kellett hozzá? Noss, egy női direktor, aki értette, hogy mit akar kihozni a két karakterből. Finom, lírai, szimbolikus, következetes és érzelmes. Az, ami a Hibike is akart lenni, de nem lett. Első kellemes csalódásom a KyoAniban. Folytatás novemberben!

Avatar
Dodgers
Sensei
Sensei
Hozzászólások: 526
Csatlakozott: 2011.03.07. 09:00
Nem: Férfi
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Dodgers » 2020.10.01. 19:01

(Elöljáróban annyit, hogy ez az egy nappal későbbi listahelyezés nem lustasági hozomány, hanem azé az egyszerű oké, hogy tegnapról totál behittem egész nap, hogy Szeptember 29-én áll a naptár és nem 30-on. Welparoosky, and I digress)

4. Nichijou (2011)

Ahogy az előző havi Girls und Panzeres listázásomnál, úgy ezúttal is el kell sütnöm az ottani sztorit, miszerint először akkor láttam a KyoAni adaptálta Nichijout amikor még új volt, és marhára nem nyerte el a tetszésemet a cucc, idővel viszont hozzám melegedett elég szépen. Pedig itt nem volt semmi, a világ felépítésével kapcsolatos pocifájás, egyszerűen csak arról van szó, hogy igen, a humor az egyik legszubjektívebb dolog a világon, a Nichijou pedig elsőre egy olyan cucc képét mutatta, ami nagyon szeretett volna vicces, szándékos túlzásokba eső, dinka vígjáték cucc lenni. Azonban egész végig olyan érzésem volt, mintha egy olyan vicc közepébe estem volna bele, aminek sose tudtam elkapni a farkát és a lényegét, csak közepes fapofával ültem és néztem ki a fejemből. Pedig én tényleg kapható vagyok az ilyesféle elvontabb humorra, a Nichijounak viszont csak nem sikerült a bravúr, hiába volt dicséretes a KyoAni részéről, hogy nem akarták tizenx részbe passzírozni a varázst. A varázst, aminek hétről-hétre úgy ültem neki, hogy igenis szeretném szeretni, ám mindig úgy álltam fel a monitor mellől, hogy ez így (nekem) nem jó.

Ez volt 2011-ben, viszont 2014 körül adtam neki még egy esélyt, és lőn, csak más lett a véleményem.

Ez elsősorban annak tudható be, hogy sikerült megfejtenem a személyes enigmát, ami miatt nem volt jó a banán anno: nem fogtam fel magamnak, hogy ez voltaképpen az Azumanga Daioh kicsit pörgősebb, valamelyest elvontabb és "mindennapibb", zeneileg bombasztikus változata. Itt nem csak egy központi lánycsapaton és a tanáraikon van a hangsúly, de itt is van egy fő-főszereplő trió, illetve sok más mellékszereplő, akik mind szerves részei a Nichijou univerzumnak, ami a legközönségesebb hétköznapi helyzetből is tud valami megmosolyogtatót, de akár nevettetőt is kanyarítani. És a legszebb az egészben az, hogy maga a névválasztás nagyon jól körbeírja az egész cucc koncepcióját: hiába képes szinte minden szereplő elbagatelizált viselkedésre és emberfeletti tettre, a legtöbbjük számára ez nem jelenti azt, hogy ők maguk direkt geg szereplők lennének. Vannak persze olyanok, akik közelebb állnak a geg karakter definíciójához mint mások, de az szinte minden szereplőre igaz, hogy őket nem maga a világuk dinkasága definiálja, hanem ők csak egyszeri emberek egy olyan világban, ahol bárki, bármikor csinálhat vagy mondhat olyan ordenáré baromságot vagy furcsaságot akár a lehető legtermészetesebb módon, amikre ők maguk is képesek, csak nem veszik észre magukon. Vagy a természetes viselkedésük része, vagy csak a világ hülyeségére reagálnak, de szinte biztos vagyok benne, hogy ez a mentalitás volt az, ami miatt nem jött be először a Nichijou. Egyszerűen akkora hangsúly van egy sajátos villág-immerziós hozzáálláson, hogy könnyen LOL LÁTOD MILYEN VICCES EZ A SZEREPLŐ, UGYE MILYEN VICCES EZ A MUNDÉN SZITUÁCIÓ következtetésbe csúszhat az ember, ami a cucc erényeit nézve érthető, de sajnálatos tulajdonság. Ha viszont ezen túllép az ember, vagy megvilágosodik ahogy én tettem, akkor egy igazi, akármikor elővehető kis klasszikusról van szó, amiben nem csak a hülyeség, de egy bizonyos szintű karakterépítési faktor is bejátszik, amibe nem kell hatalmas víziókat fektetni, ellenben nagyon jól társul az amúgy túlsúlyában vicces hozzáálláshoz.

Mondom ezt úgy, hogy a szereplőgárda nagyságához mérten óhatatlan, hogy lesz mindenkinek egy-kettő olyan szereplő, amely jóval kevésbé jön be a többiekhez képest, és nekem Hakase, a loli professzor karaktere volt ilyen, akinek ráadásul külön szegmenseket is szentel a cucc. Ott van mellette Nano a robotlány, és Sakamoto a macska, akik ellensúlyozzák a dokit, de a karaktere így is túl egyenesen gyerekesre és idegesítőre sikeredett ahhoz, hogy lehúzza a Nichijou összességének egészét. Csak ez megkérdőjelezné nálam, hogy *tényleg* érdemes-e a listára a Nichijou, de a cucc egészét nézve mégis csak azt kell mondanom, hogy Hakase sem töri le annyira a hepit ahhoz, hogy elorozzam a stufftól a helyezést. Ezt nem csak magának az sztori/karakter írásnak köszönheti, hanem a KyoAninak is, akik nagyon jó munkát végeztek az adaptálás során. Az egy dolog, hogy a manga egyszerűbb, inkább letisztult, sokszor szögletes vonalakkal dolgozó karakterdizájnját, és az ahhoz képest több felületi leképzéssel bíró háttereket nagyon jól ültették át, de egy nagyon kellemes, világos-vidám színpalettát is adtak neki, ami meg lett fejelve egy méltó rendezéssel is. Szinte együtt él a dinamika és az időzítés a cselekménnyel, és vizuális szempontból is hajlandó egyedibb húzásokkal-kompozíciókkal előállni az azt igénylő helyzetekben, emellett egy becsületes, csalóka mód profi sakuga paradicsom is a cucc. A komolyzenei hangszerekkel előadott, majdhogynem egy jóval kevésbé jazzes Tom & Jerrys zenei háttér ugyancsak ad egy egészséges löketet az adaptációnak, de ami a legfőbb, hogy ez az egyesített audiovizális front szerintem túl is mutat a manga színvonalán: a manga is becsületes jó munka, de az a plusz, amit a rendezés és a hangszínészek játéka hozzátesz, az egy egészen új dimenziót nyit meg a forrásmunka számára, és sajnálatos, hogy se folytatás nem készült az animéhez, se a konkrét lehetőségek se olyan szélesek hozzá már a KyoAni részéről, a nemrég történt gyújtogatás eredményeként. Ugyancsak sajnálatos az, hogy a Blu-Ray otthoni kiadás elég szépen túl lett árazva, így hiába volt sikeres elismerés terén az adaptáció, az anyagi megtérülés lehetőségre mégis rádobott egy szép nagy üllő.

Amiért tényleg kár, mert hiába ízlésfüggő a KyoAni 2010-es évekbeli felhozatala (vagy inkább a KEY adaptációk óta), a Nichijou szerintem abszolút megérdemelten lett közkedvenc, és végső soron tényleg ezt tekintem az Azumanga Daioh szellemi örökösének és folytatásának.
Kép Kép

Avatar
Jucuky
Gyakorlott
Gyakorlott
Hozzászólások: 72
Csatlakozott: 2017.10.24. 11:56
Nem:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: Jucuky » 2020.10.02. 15:59

3. The Idolm@ster Side M (2017)

Ahogy az Idolish 7-nél írtam, itt az ideje elővenni ezt a művet, aminek az esetében szintén kicsit korábbra nyúlik vissza a történetünk, mint az anime. Tulajdonképpen a 2011-es sorozatig, ami még a lányokról szól - és egyébként, amit szintén nagyon szeretek -, mert abban tűnt fel a Side M széria egyik alapító együttese a Jupite, akik a lányok egyik rivális bandája lesznek. Így aztán a Side M története is velük indul, illetve a szintén 2017-es OVA-val, ami azt mutatja be, hogy a korábbi főnökük kvázi árulása után miként sikerült a Jupiter nevű együttes három tagjának újrakezdenie a karrierjét a 315 Production tehetségkutató ügynökségnél. Majd jön a fősztori, aminek a Gekkan Shoujo Nozaki-kunhöz hasonlóan egyetelen hibáját tudom csak felróni, méghozzá, hogy nincs második évada. A játékban jelen pillanatban 15 csapat 46 tagja szerepel, ám az animében csak az időrendben elsőként bemutatott 6 banda kap fontos szerepet, míg a többi idol egy-egy cameoban jelenik csak meg.

A történet főszereplője, talán meglepő módon nem a Jupiter valamelyik tagja lesz, hanem egy Tendou Teru nevű fiatalember, aki egy rémes nap rémes éjszakája után egy korábban soha sem látott szerződéssel a kezében ébred. A hivatalos írat szerint, amit nem mellesleg ő maga írt meg a szakma szabályainak megfelelően, felcsapott idolnak a 315 Production tehetségkutató ügynökségnél. Azonnal az okiratban megadott címre rohan, hogy tisztázza ezt a félreértést, hiszen lehetetlen, hogy 28 évesen, jogászi karrierrel a háta mögött, minden képzettség nélkül bálványnak álljon, ám mint arról az iroda producere felvilágosítja, ugyan kissé kapatosan, de saját maga bólintott rá az ajánlatára. Nem marad más hátra, mint hogy Teru eldöntse, hogy mit akar kezdeni ezzel a helyzettel, és hogy lehetséges-e a nulláról újraépítenie az életét.

Bevallom, hogy a Cinderella Girls-t nem láttam, de nem olvastam jó kritikákat róla. A Side M viszont teljesen hozza azt, amiért a lányokról szóló alapsorozatot szeretni lehet, sőt néha még tovább is fejleszti. Az anime maga a munkahelyváltás köré épül, areménybeli idolok korábban más szakmát űztek, viszont a producer hatására a változás mellett döntöttek. Így alakult, hogy a mindenféle korú és mindenféle szakmából érkezett tehetségek együtt küzdenek azért, hogy elismert művészek legyenek. Ez már ad egy egyedi ízt neki, hiszen nem csak középiskolás klubból zenekarrá avanzsált tinifiúk tűnnek fel a képernyőn, hanem a Teruhoz hasonló fiatal felnőtt korosztály is képviseli magát. Mindegyik idolnak megvan a maga oka rá, hogy miért hagyja el az eredeti hivatását és lesz belőle bálvány.

A sorozat számomra legnagyobb és szinte utolérhetetlen erőssége a szereplők. Most nem fogok hazudni, mindegy egyes feltűnő karakter - és nem csak azok, akik az animében végül szerepeltek - elképesztően szerethető. Ez az egyetlen olyan játék, ahol bár vannak személyes kedvenceim, akárkit húzok, annak örülök, mert mindenkit szeretek. Kivétel nélkül. Elég népes a szereplőgárda, mint fentebb mondtam, de nincs egyetlen olyan srác sem, aki miatt kicsit is húznám a szám. Sajnos a játékban nem sok interakicójuk van egymással, mert inkább a csapatsztorikra mentek rá a készítők, az animében viszont keveredtek is, és együtt csak még jobbak lettek. Egyszerűen minden interakciójuk egymással annyira aranyos, ahogy támogatják egymást, ahogy viccelődnek egymással, ahogy csak úgy vannak, hogy arról csak ilyen fangörcsmódban tudnák áradozni. A srácok karakterdizájnja is remekül sikerült, tényleg mindenkié (Kei-san, a szőke, hosszú hajú, német származású, komolyzenészből lett idol a legszebb férfikarakter, aki létezik szerintem. Nála még nem láttam igazából gyönyörűbbet)

Aztán bár a zenék nem kiemelkedőek idolos cuccok közül, de mindegyik csapat kapott egy egyedi hangzást. Ellenben a tánckoreográfiák érdemelnének egy pár gondolatot, ugyanis az animátoroknak volt arra gondja, hogy akárcsak a játékokban, az animében is a seiyuuk adta élőkoncertek elevenedjenek meg. Gyakorlatilag leanimélták a seiyuuk mozgását és koreográfiát. Tudni kell, hogy a seiyuuk minden évben nagyszabású koncerteket adnai, több napos teltházasokat, szóval még nekem is jó volt ezt így látni, hát még annak milyen élmény lehetett, aki részt is tudott venni egy ilyen koncerten. Nagyon alapos és igényes munka volt.

Ha már az animáció, az A-1 készítete és tényleg megérdemel minden dicséretet, mert szép lett a grafika.

Aztán, ha már említette a Procudert, róla is egy pár szó. A legtöbb férfiidolos játékban és animében a menedzser egy nő, még akkor is, ha nem kifejezetten romantikus a játék, hogy a női játékosok bele tudják magukat képzelni a bőrébe. A Side M viszont meglehetősen egyedi, hiszen rengeteg férfirajongója van - a koncertekre utalva, néha a seiyuuk külön megszólaltatják a női és férfi nézőket és a férfiak majdnem fele arányban képviseltetik magukat - így az animekészítők talán emiatt is úgy döntöttek, hogy a Side M fiúk, akárcsak a lányok férfi producert kapnak (A játékban nincs hangja és arca, a mangákban pedig igazából soha nem lehetett eldönteni). Ebben az animében mondjuk szerintem teljesen mindegy lett volna a producer neme, de ez a választás szuperjól működött.

Őszinte leszek, nekem ez egy nagyon meghatározó mű az életemben, ezért is mertem ilyen magasra tenni a listámon és tényleg nem tudok igazából semmi negatívat mondani róla azt leszámítva, hogy már mint említettem nincs második évada - pedig az eladásai kimagaslóan jók voltak - amiben feltűnhettek volna azok a karakterek, akiknek most nem jutott műsoridő.

Avatar
dresthar
Szakértő
Szakértő
Hozzászólások: 133
Csatlakozott: 2019.03.09. 16:22
Nem: Férfi
Tartózkodási hely: Miskolc
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: dresthar » 2020.10.02. 20:42

4. Chihayafuru (2011-)
Szerintem később majd írok egy hosszabb véleményt is, de egyelőre rövidebbre fogom (már így is csúszásban vagyok). Ennek az animének a hatására döbbentem rá, mennyit veszítettem azáltal, hogy esélyem sincs hobbiként (a versenyszintet hagyjuk) űzni a karutát. Maga a sportág elégé különleges, és egyedi ahhoz, hogy egy jó animét lehessen belőle szerkeszteni. Ami sikerült is: a meccsek izgalmasak, és a szereplők közt is akadnak érdekesek, és/vagy szórakoztatóak is, és nem csak a főszereplők közt. Kellemes meglepetés volt számomra a 3. évadban az „öreg rókák” megjelenése,
SPOILER
és őszintén szólva, én nekik szurkoltam, kár, hogy nem nyert egyikük sem.
A grafika gyönyörű, és a zenék közt van pár jó.
Bár a 3. évad után, látok esélyt rá, hogy az egészből valamiféle jellemfejlődést hozzanak ki, mind a három szereplő számára, sajnos félek attól én is, hogy rinyafeszt jön. A szerelmi sokszög eleinte kicsit zavart,
SPOILER
mostanra viszont eljutottam arra az állapotra, hogy nem tudom, akarok-e a két srác közül bármelyiknek is szurkolni. Talán az lenne a legjobb, ha a két srác közül választaná a lányt, és Shinobu-val jönne össze.XD Végülis, a 3. évadban közelebb kerültek egymáshoz, Shinobu-t kedvelem, és még egy háremes cucc sem lőtte még el azt, hogy a főszereplő meleg. Pedig adnám (akkoris, ha férfi lenne a főszereplő, de itt nem az).

Avatar
SaiyaGin
Gyakorlott
Gyakorlott
Hozzászólások: 91
Csatlakozott: 2018.10.25. 19:50
Nem: Férfi
Kapcsolat:

Re: Kihívás - a 2010-es évek 10 legjobb animéje

Hozzászólás Szerző: SaiyaGin » 2020.10.14. 21:38

Eredetileg úgy terveztem, hogy mivel a többség a hónap első vagy utolsó napján ír az aktuális helyezettjéről, inkább várok pár napot, és csak kicsit pár nappal október elseje után hozom a saját jelöltemet. Aztán eszembe jutott, hogy ha már a dobogós helyezéseknél járunk, illene legalább egy kicsit újra belenézni a sorozatba. Bele is néztem, de nem úgy alakult, ahogy azt elterveztem: elkezdtem nézni az első részt, aztán a másodikat - végül úgy alakult, hogy gyakorlatilag újra végignéztem. Azt hiszem, ez már önmagában mutatja, hogy helye van a dobogón. Szóval:

3. Gundam Build Fighters (2013-14)

"Unlike the Mobile Suit Gundam story, we're not in a state of war, and we don't have to put our lives on the line. It's just played for pleasure. But... No, for that very reason... People can be enthralled by Gunpla and Gunpla Battle. Because it's a game, they can take it seriously!"

Annak idején, amikor bejelentették a sorozatot, nem sokat foglalkoztam vele, az előzetes leírás alapján pofátlan reklámnak tűnt. Már nem emlékszem, mi vett rá, hogy próbát tegyek vele, de amikor már kijött belőle pár rész, mégis elkezdtem nézni és hamar megkedveltem, végül a 2013-as őszi szezon legkellemesebb meglepetésévé vált.

A közeljövőben: egy új technológia, az újonnan felfedezett Plavsky-részecskék segítségével lehetővé vált, hogy a Gundam-maketteket mozgásra bírják, és a rajongók egy virtuális térben effektek segítségével valódi csatákat vívhassanak velük. A makettépítés és a velük való harc az egész világon népszerűvé vált, történetünk kezdetén már évek óta rendeznek világbajnokságokat, ahol a világ legjobb makettépítői és legjobb reflexekkel rendelkező harcosai megküzdhetnek egymással.

Főszereplőnk, Sei egy igazi Gundam-fanatikus: betéve tudja a Gundam-történetek összes inkarnációját és az ezekben megjelenő összes Mobile Suitot. A családja egy makettboltot üzemeltet, és így Seinek minden lehetősége megvan arra, hogy jobbnál jobb maketteket építhessen – és ehhez a tehetsége is megvan. A reflexei azonban nem valami jók, ezért úgy tűnik, le kell mondania arról, hogy a korábban a világ legjobb harcosai közé tartozó apja nyomdokaiba lépjen – amíg meg nem ismerkedik Reijivel. Reiji ugyan egy elég furcsa fiú (többek között azt állítja, hogy egy földönkívüli királyságból érkezett), aki még hírből sem ismeri azt, amit Japánban józan észnek hívnak, viszont a reflexei bámulatosak. A két fiú hamar összebarátkozik, és kettejük erősségeivel esélyük nyílik a világbajnokságra való kijutásra. Útjuk során a sportanimék hagyományaihoz illően újabb és újabb riválisokkal találkoznak, akikkel idővel szoros barátságokat kötnek.

Amikor elkezdtem nézni a cuccot, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen, alapvetően a Gundam-makettek pofátlan reklámozásáról szóló sorozat ennyire élvezetes tud lenni. A kutya ott van elásva, hogy a Sunrise komoly vette a GBF-projektet, és minőségi munkát hozott össze, mind a hangulatot, mind a szereplőket illetően: a Build Fighters a hobbijukat tényleg élvező emberekről szól, és ellentétben más, az évtizedből származó, általam látott animékkel ellentétben (igen, rólad beszélek, Kuroko) az ellenfelek között az arrogáns "nyernem kell a hazám/az iskolám becsületéért" és az "össze foglak törni, mert én vagyok a legnagyobb zseni" típusú karakterek csak mutatóban jelennek meg (ennek része, hogy a riválisok általában még azelőtt összebarátkoznak Seiékkel, mielőtt vesztenének ellenük). Egyszerűen szerethető az egész bagázs: Sei, aki akkora Gundam nerd, hogy amikor hipnotizálják, hogy kiszedjenek belőle egy gyerekkori emléket, elkezdi felidézni Amuro szövegeit az eredeti Gundamből, és nem áll le addig, amíg fel nem mondja mind a 43 rész idézeteit, a végtelen önbizalmú Reiji, aki ugyan eleinte egy kissé arrogáns, de alapvetően átlagos genki és nagy étvágyú shounenhősnek tűnhet, de akiről idővel egyértelművé válik, hogy egy igazi nagybetűs BRO, Sei anyja, aki folyton megpróbálja összehozni a fiát annak osztálytársnőjével, Aila, a titokzatos és tüneményes tsundere, akinek a Reijivel való közös jelenetei mindig kollektív d'aww üzemmódot váltottak ki a teljes fandomból (különösen miután megismertük a lány múltját), Fellini, az olasz nőcsábász, Yuuki, az epikus háttérzenével bíró senpai, Nils Nielsen, a kínai harcművészetekben otthonos afroamerikai szamuráj, - és ott van Ral-san. Ral-san az eredeti Gundam Ramba Raljára emlékeztet, és Seiék mentoraként kap szerepet, ő is egy titokzatos alak, a Gundam-fandom nagy örege, aki a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel, hogy tanácsot adjon vagy elmagyarozzon valamit a fiataloknak, és akit a többi felnőtt Gundam-fan csak a megtisztelő Hadnagy néven hív.

Itt térnék rá a többi dologra, ami még megfogott az animében, ugyanis Ral-san egyfajta narrátornak is tekinthető (tőle származik a fenti idézet is), és általában ő az, aki kikacsint egy kicsit a történetből, és kitér a hasonló, valamilyen tárgyak vásárlására/gyűjtésére bátorító animék rákfenéire, ill. furcsaságaira (miért jelent például élvezetet középkorú férfiak számára, hogy műanyag játékokat építsenek, Zeon-egyenruhába öltözve egymásnak eresszék ezeket a műanyag játékokat, és az egészet még komolyan is vegyék?). A főszereplők és Ral-san közötti korkülönbség jól rámutat az anime célközönségének kettősségére is: viszonylagos könnyedsége egyértelművé teszi, hogy az alkotók a sorozat egyik fő céljának tekintik a fiatalabbaknak a rajongótáborba való bevonását, de szerencsére tisztában voltak azzal, hogy Gundam névvel nem csinálhatnak egy átlagos Pokémon/Beyblade/stb.-szerű merchandising animét, így arra is figyeltek, hogy a nosztalgiával (a UC-éra Mobile Suitjainak előtérbe helyezésével, és a különféle utalásokkal) a veterán Gundam-rajongóknak is a kedvére tegyenek. (Ez persze azzal is jár, hogy minél jobban otthon van a néző a Gundam-metaverzumban, annál jobban fogja érteni és értékelni az utalásokat.) A lazább hangulatot a nagyszerű humor is elősegíti, a számos poén még élvezetesebbé teszi a sorozatot. (Itt jegyzendő meg, hogy a hangulat azért nem mindig laza, vannak határozottan szívbe markoló jelenetek is, és mivel egy globális népszerűségű sportról beszélünk (2020-ban, az e-sportok évében alighanem a Gundamek bajnoksága is kiérdemli ezt a megnevezést), nem hiányoznak a nagy pénzért és elismertségért sok mindenre képes sötét lelkületű alakok sem, és itt nem csak a sportfogadások megbundázóira gondolok.)

Persze mivel mechák harcáról szóló sorozatról beszélünk, a rokonszenves karakterek és a jó hangulat mellett szükség van még minimum még egy összetevőre: a látványos grafikájú csatákra. Erre sem lehet panasz, miután a maketteket "beindították", maguk az összecsapások teljesen ugyanúgy néznek ki, mint a “hagyományos” Gundamekben, és a Build Fighters ebből a szempontból sem hoz szégyent a Gundam névre. (Sőt, ha jól emlékszem, a GBF harcai jobban néztek ki, mint a vele egyidőben futó másik Sunrise-anime, a Buddy Complex csatái.) Voltak olyan formabontóbb összecsapások is, amelyek stílusukban erősen emlékeztettek a G Gundam elborultabb dolgaira, az utolsó rész pedig egy igazán epikus, sokszereplős csata, az a fajta, amit az ember végig vigyorral az arcán néz.

Fontos még megelíteni, hogy a bajnokság mellett van egy majdnem ugyanilyen fontos történetszál is: a makettek mozgását lehetővé tévő Plavsky-részecskék rejtélye: honnan származnak/mik ezek a műanyagokra ekkora hatással bíró részecskék, és az őket felfedező cég miért műanyag játékokra "pazarolja" a részecskéket, amiknek annyi más haszna is lehetne?

Alapvetően két ok van, ami miatt a GBF nem került még előkelőbb helyre a dobogón, az egyik az, hogy egyes, fentebb fel nem sorolt viszonylag fontos szereplők karakterizációja meglehetősen egysíkúra sikeredett, a másik az, hogy alapvetően mégiscsak egy merchandising cuccról beszélünk, legyen az bármilyen jól is megcsinálva.

Válasz küldése