Ruihoz hasonlóan az aktivitáson nekem se ártott volna dolgoznom, de ami cuccokba minimum belekezdtem, azok alapján az idei év jobban tetszett mint a tavalyi, nem csak a választék, de a (talán) gyakoribb "személyes rábökés a potenciálisan legalább 7/10 cuccokra" terén is. Viszonylag szép számmal voltak olyan cuccok, amikbe szerettem volna belekezdeni de még nem sikerült, úgyhogy az alábbi hosszabb szóleves nem egy definitív rangsorolás, szimplán csak "mi jött be jobban idén" válogatás.
Télen pölö említésre méltóan jó volt a
Kaguya-sama wa Kokurasetai, ami voltaképpen egy echte-Death Note-osított románc cucc abban az értelemben, hogy a gazdag főszereplő srác és csaj amenyire eszes (és jóravaló, bárminemű faux-nagyzás ellenére), annyira béna a romantikához is, és amennyire kiszámíthatóan a "két marharépa feleslegesen próbál egymás eszén túljárni", annyira jól is vitelezi ki a felállásban lévő lehetőségeket, és az A-1 most is megmutatta, hogy tudnak ők jó stábot is leosztani a projektekhez, ha tudnak. Az
Ueno-san wa Bukiyou-t szerintem egy ötödikes írta mert annyira gyakoriak és intenzívek a kvázi-18+ viccek, de ha azt nézem, hogy milyen hitelesen és vehemensen utazik ebben a stílusban, illetve hogy mennyire szeretem az ostoba, de jól összerakott 18+ humort, ahhoz mérten egész kellemes meglepetés volt ez az egyébként 10 perces részekkel operáló cucc (mondjuk az alkotó elég nagy Monogatari fan lehet, mert nem egy szereplő majdhogynem visszaköszön belőle, a nem-Nadekónak megy egy Hanazawa Kana-t jól utánzó VA-t is kerítettek, csak hogy mindenkinek leessen a tantusz). Ugyancsak kellemes meglepetés volt a
Watashi ni Tenshi ga Maiorita! (avagy Wataten) is, mert amennyire emlékeztet a felállása az ugyancsak Doga Kobo animálta, ölég rossz UzaMaid-re, annyira sokkal tudatosabban, tartalmasabban és óvatosabban lett kivitelezve a sztori, ami nem csak a kora huszonéves főszereplővel tapint rá jól az abban a korban meglévő szociális hiányosságokra, de a Doga Kobo-hoz mint stúdióhoz is méltóbb, ide értve a majdnem teljesen musical utolsó epizódot. Még nem fejeztem be, de a
Gotoubun no Hanayome volt talán a szezon legjobb meglepetése a számomra, legfőképpen azért, mert egyrészt a kicsit How I met your mother-szerű felállással *nagyon* jól bánik (= baráti és testvéri kapcsolatok kialakítását és fejlesztését előtérbe helyezi az üres konfliktuskeltésnél), másrészt a mostani évtizedes, nem egyszer Caps-Lock módon gyökér DECONSTRUCTION trendhez képest szinte üdítően hat, hogy nem akar semmiféle meta-kommentárt mondani az iparról vagy a rom-kom/hárem műfajról, hanem csak önmagát vitelezi ki oszt' jónapot. Meg azért az sem rossz, hogy a "jó emberek segítik egymást és/vagy azt kapják meg az élettől, amit megérdemelnek" sztorik iránti szentimentalista fétisemnek is megfelel, úgyhogy sok jó reményem van a cucc irányába. A
Boogiepop wa Warawanai (2019) ugyancsak befejezésre vár, de a Gotoubun-hoz képest már jóval trükkösebb darab: az eredeti adaptációt nem láttam, de ez a mostani annyira prototipikus kora 2000-es "városi fantasy" sztori hogy azt iskolában kellene tanítani, ami egyébként finoman szólva durvára jogosan megosztó volt a reakciókat elnézve, mert sokaknak mintha nem tetszett volna ez a szándékosan tömör és "idegen" előadásmód amivel a sztori és a karakterek egyaránt rendelkeztek. Én sem feltétlenül mondanám, hogy 100%-ig odavagyok érte, de pont ez a bizarrság és a hozzáillő rendezésbeli választások amik tetszenek a cuccban, mégha a cucc hosszútávú életképessége még így is kérdőjeles.
Tavasszal a
Strike Witches: 501-butai Hasshin Shimasu volt talán a legnagyobb meglepetés nagyágyú, ami szerintem a Witches franchise eddigi legjobb animés kivetülése, köszönhetően az SD spinoff mivoltának, így a franchise-ra jellemző "megszoksz vagy megszöksz" elemek is vissza lette szorítva valamelyest. De SD spinoffok között is dicséretes, hogy mennyire jó érzékkel képes elnagyzolni a szereplők jellemét úgy, hogy közben mégis abszolút hű legyen hozzájuk, és ami a legfőbb, szinte nem is volt olyan rész, amin nem adott volna nagyon jó alaphangulatot és hangosan felnevetős pillanatokat. Innentől kezdve a szezon egy picit ingatag volt mert csak az SW-t fejeztem be eddig, de a
Robi-Hachi pölö egy bizonyos szintű egyensúlyozó trükk az univerzum részéről, tekintve hogy a Space Dandy-t csak úgy magában nem igazán kedvelem annak ellenére, hogy a szakma szempontjából nagyon érdekes vállalkozás volt, az RB viszont egy adag kreativitást cserél egy olyan űr-kalandra, amit bizonyos szinten tényleg szórakoztatónak is viccesnek találok, részben mert Kazuya Nakai itt egy kissé önfejű menekülő good boy-t alakít, és az egész cuccot belengi a kellemes űr-komédia hangulat ami a 2000-es években sem lett volna idegen. A
Mix -Meisei Story- esetében nem láttam annyi részt, hogy hozzá tudjak tenni
Junchi véleményéhez, de mint első Mitsuru Adachi sztori, ahhoz mérten abszolút meg tudom érteni, hogy a Touch miért volt akkora hordejerű klasszikus, hiszen Adachi sztori írói "hangja" pont olyasmi, ami évtizedeken keresztül is kortalanul belevaló és sport cuccokhoz méltó tud lenni, azt pedig különösen díjazom, hogy a narrátor hangja Hidaka Noriko volt, még most is pont olyan aranyos mint a Gunbuster idején volt.
Nyáron látom a
Vinland Saga vitte a prímet a fórum közönségének körében, és habár csak a nyitó első három címet láttam eddig, azok alapján tényleg nem tűnik rossz cuccnak, és személy szerint jobban bejön WIT-választotta alapanyagnak mint az SnK, úgyhogy remélem, hogy a pozitív benyomásoknak lesz folyt. köv.-je. Az
Enen no Shoubutai-ról egy másik topikban
írtam a minap, viszont a
Machikado Mazuko-ról egy betűt nem írtam még, pedig megérdemelte volna annak fényében, hogy az általam eddig látott Kirara adaptációk terén az egyik legcsalókábban jó cuccról van szó. Köszönhetően legfőképpen annak, hogy a szereplők szinte mindegyike egy érdekes keveréket képvisel a "komikusan eltúlzott" és a "ténylegesen összetett és viszonylag sokoldalú" kapcsán, amitől a cucc mondjuk így sem vált számottevően profilt, de véletlenül sem lehetne rá mondani, hogy sztereotíp moe-moe valami volna, mert annál tartalmasabb és fókuszáltabb figyelemre érdemes, valamelyest úgy, ahogy a Koufuku Graffiti is tette 2015 elején. Egy fokkal kisebb meglepetés volt a
Dumbbell Nan Kilo Moteru?, mert amennyire semmitmondónak jöhet le egy elvétett manga panel alapján, annyira vicces és tényleges "edutainment" cucc, látszik rajta, hogy az alkotót kimondottan érdekli a testépítés világa. Viszont pölö a Dagashi Kashi-val ellentétben itt nem csak ön-rejszolás megy a hobbira, hanem tényleges és biztos kézzel van személyiség és vicces szituáció adva a szereplőknek az okítás mellett, és a WataTen-hez hasonlóan ez a cucc is abszolút méltó a Doga Kobo profiljához. Ja, és az alkotó munkája a Kengan Ashura című "underground-harcos" sztori is, a Dumbbell meg annak egy spinoffja, szóval van egy bizonyos szintű attitűd ami átszivárog a Dumbell-be. A
Senki Zesshou Symphogear XV egy picit érdekes jószág abból a szempontból, hogy direkt kihagytam az első, és a mostani ötödik évad közötti évadokat mert állítólag nem lettek olyan jók, az XV viszont a záró etapja a franchise-nak, úgyhogy akármilyen hülye lépés volt de ezt megléptem. Annyit hozzáteszek, hogy a fő elkövető Akifumi Kaneko keze munkája volt a Wild Arms című játéksorozat is, aminek a harmadik és ötödik részével játszottam, és érdekes, hogy a Symphogear sztorija inkább hasonlít egy JRPG sztorijára. A szereplők "jelenléte" itt idézőjelesen nagyobb, hangosabb és valahol merevebb mint egy sima TV sorozat esetében, és akármennyire valamelyest tipikusabban JRPG-szerű sztori, az ötödik évad is bizarr módon retro töltetű ebből a szempontból, és akármennyire tökéletlen franchise néha amúgy a Symphogear, tényleg olyan mintha egy Playstation1-2 korabeli JRPG átvezetői lennének egy csokorba fűzve. Egy Vinland Saga mellett pölö nem rúg labdába, de nem is erre akartam utalni, szimplán egy kis nosztalgia bonbon Kaneko-tól valamelyest nekem (is).
Ősszel kapcsolatban a
Shinchou Yuusha-ról,a
Beastars-ról és a
Hoshiai no Sora-ról ugyancsak
írtam a minap, és most is vallom, hogy mindkét cuccra érdemes odafigyelni, akármilyen előítélet is dolgozzon az emberben. Az SY-t mondjuk így is valamelyest nehezebb eladni mint a másik kettőt, de simán az egyik legjobb SAO "utód" ami eddig adaptálásra kerül, és tekintve, hogy a White Fox adaptálta a Re:Zero-t is, sokkalta inkább az SY mellett teszem le a voksomat. A
No Guns Life-ból még két rész visszavan nekem, de az alapján nem rossz felidézése a nagyjából húsz évvel ezelőtti "rule of cool" stílusnak, mégha nem is ér fel teljesen a Gungrave, vagy akár a Hellsing ligájához, így akinek nem tetszik az akkori korszak valahol felületesebb oldala, annak szerintem ez se fog annyira tetszeni.