Thread negró...
Hát, hát, hát... az a baj, hogy sokkal többet és jobbat vártam (a kissé generikus koncepció ellenére is), lehet innen, hogy a koppanás is vele arányosan lett nagyobb a 70. epizód elfogyasztása után.
Szó se róla, a CCS egy végtelenül aranyos, bájos sorozat, MINDEN lánynak 9 és 12 év között kötelezővé tenném, mert százezerszer inkább ez elé ültetném le őket, mint a sok ifjúsági élőszereplős szennyműsor, meg sorozat (vagy épp anime) elé, számukra rengeteg értéket hordoz, irányt mutat bizonyos dolgokban és tényleg olyan kislányosan ártatlan sorozat, mentes mindenféle erőszaktól, ripacskodástól és agysejtromboló hülyeségtől (szóval nem egy Mew Mew Power, vagy mi a fene volt annak a fospermetnek a címe, amit nálunk is adtak). Ha Sakura végül a példaképükké válna, annál jobb és eredményesebb a végeredmény. Szóval jah, ebből a szempontból 8, sőt még 9 pontot is megérne. Persze a dolgok azért nem ilyen egyszerűek - nincs mese, érdemes végigszántani a terepet a kritika ekéjével is, így viszont már komoly probléma-kövekbe fogunk ütközni.
Az első és legfontosabb, hogy a CCS úgy kábé
50 résszel hosszabb, mint kellene. Helyenként szörnyen repetitív, üres és céltalan az egész cselekmény, tulajdonképpen a főszál még 10 részbe is vígan beleférne, ami azért elég ijesztő, főleg, ha belegondolunk, hogy ez egy 70 epizódos sorozat. A faék egyszerűségű alapszitu adja magát, ahogy Sakura rálel a Clow kártyákra, egy baleset folytán szétszórja őket, majd a helyi mahou shoujo szerepét magára öltve kénytelen lesz az összes lapot felkutatni. Segítségére lesz egy kabala-állatka (Kero-chan), illetve a kártyák és a saját varázsereje, van egy nála 7(?) évvel idősebb love interestje (bár inkább amolyan kislányos rajongás tárgyának mondanám Yukitót), aki véletlenül a bátyja legjobb barátja, később lesz egy riválisa is (Shaoran), aki szintén a kártyákat gyűjtögeti, úgyhogy adott a zero-to-hero, adott a comic relief animal side kick, a kissé dork, de genki és csupaszív kiscsaj, etcetc, tudjátok nagyon jól a többit. Olyan, mintha a Sailor Moon kishúga lenne, benne a 90-es évek kvázi összes dramaturgiai kliséjével, úgyhogy igazán semmi meglepetés nem éri az embert. Nincs mese, el kell fogadni, hogy a 90%-ban epizodikus és önismétlő CCS komoly türelmet igényel, amit csak tetőz a mangához képest jóval terjedelmesebb kártyaszám (a mangában 19, itt meg 52), ami lefordítva filler-epizódokat jelent. Sokat. Tulképp a sorozat fele filler: az első etapban a kártyák felkutatásával lehet szépségesen húzni az időt, a másodikban pedig az
A dolog ott válik még inkább megterhelővé, hogy az anime rendszeresen sportot űz abból, hogy minden lényeges plot-kulcspont lehetőségét felvázolja, és azt utána részeken keresztül mézesmadzagmód húzza az orrunk előtt, de nem is ilyen "adagoljunk akkor kicsit többet hozzá a meglévő infókhoz" szisztéma szerint, hanem DETTÓ UGYANAZT lenyomják vagy hússzor. "Jaj, ki lehet az ott az álmomban?", "De jaj, ki az ott az álmomban?", "Vajon ki lehetett az az álmomban?" A vége felé meg Eriol "Már csak egy kicsi hiányzik", "Már nem sok hiányzik", "Már tényleg nem sok hiányzik..." baromsága vitte az ívet. Valami brutálisan frusztráló volt ez a story-telling, úgyhogy a két kezemet összetettem, mikor végre elérkeztünk a sorozat egy-egy tényleg lényegesebb pontjához, amik meg amilyen nehezen jöttek, olyan könnyen mentek.
Ettől persze voltak emlékezetesebb pillanatai is a cuccnak, a vizuális zsonglőrködés helyenként nagyon bravúrosra sikeredett, ahogy volt egy-két epizód, ahol azért messze kitettek magukért (valamiért a két Mirroros rész lett a kedvencem, azokat nagyon eltalálták, ráadásul kimondottan jót tett, hogy bekerült egy olyan kártya is, aki
Karakter-fronton már lényegesen pozitívabb az összkép. Ugyan volt itt is egy-két félresikerült próbálkozás (Meilingről már nyilatkoztam a megfelelő threadben, annál több szót nem is érdemel), de a gárda nagy része (a maga statikusságában és sekélyvíz jelelégben) azért így is kedvelhető, szerethető volt. Rögtön Sakura mondjuk egy érdekes eset, szal vele pont az van, hogy oké, aranyos, jópofa és szimpatikus, de... valahogy túlságosan is rámentek ezekre az aspektusokra. Igazság szerint nem volt semmi kihívás az ő karakterét szeretni, szal kedveli az ember, de valahol mélyen tudja, hogy ez nem egy természetes "vonzalom"; túl sok a mesterséges kellék. Éppen ezért nálam Shaoran lett a befutó végül, aki azért bőven kitudott mozdulni az első dimenzióból akár a másodikba, de ritkán még a harmadikba is. Igaz, a vége felé már nem nagyon használták semmi másra, csak arra, hogy mindig jól elpiruljon, meg zavarba jöjjön Sakura közelében, de ezt bőven betudom annak, hogy egy effektíve 10 (majd 11, majd 12) éves fiúról beszélünk, aki naná, hogy nincs tisztában bizonyos érzelmek jelentésével, vagy ha mégis, időbe telik, mire összerakja magában azokat. Az elején mondjuk nem volt valami szimpatikus, de a karakterfejlődés intézménye azért jótékonyan hatott rá.
Rajtuk kívül Tomoyo volt még az, akit az elején nagyon nem bírtam a hülye hangja, meg az állandó Sakura-mániája miatt, de aztán később valahogy megkedveltem, szóval azért látszott, hogy törődik a környezetében mindenkivel, nem csak Sakurával. Yukito (és
elmentek, Kero-chan maximum FUN, a bátyust bírtam, mikor Sakurát cukkolta (ezek voltak a sorozat legjobb jelenetei, hands down), Eriol túlságosan unalmas volt, Mizuki-senseit meg amekkora misztikum övezte, úgy pukkant ki az egész méretesre fújt lufi a sorozat közepén (igazából nem használták semmire).
Érdemes még megemlíteni a sorozat tabudöntögetéseit is, szóval elég nehéz nem észrevenni, hogy aki nem pedofil, az biszex, aki nem biszex, az incestben utazik, és aki mégsem utazik abban, az egészen biztosan pedofil. xD Persze olyan nagy feneket azért nem kerítenek nekik, ráadásul olyan naivan ártatlanul kezeli ezeket az anime, hogy szinte fel sem tűnik (mintha mi sem lenne természetesebb, hogy tanárként az egyik diákodat veszed feleségül, mert az olyan enni valóan ügyetlenül tesz-vesz). Bele kell törődni, hogy itt bárki bárkibe beleeshet és valahogy mindenkit fűz valamilyen viszony a másikhoz.
Technikai oldalról a zenék, az animáció és a seiyuuk teljesen rendben vannak, a befejezés kicsit sótlan, a korábban felemlegetett dolgai meg csúnyán kesernyések, de valahogy ezektől függetlenül is képtelenség erre az animére komolyabban haragudni - mikor épp szórakoztató és bohókás, akkor azért, ha meg épp (nem epizodikus) srs bsns zajlik, akkor meg azért vedlik át egyből sármosba, de annyi bizonyos, hogy a célkorosztály számára ennél kiválóbb választás aligha akad a piacon.
6/10 (
Alvaro, azt mondom, less bele, aztán meglátod majd a többit.)
És mielőtt elfelejteném, a két mozifilmet is megnéztem, bár úgy igazán semmi etwas. Az első tipikus low-tier filler, a második viszont a sorozat folytatása, főleg Sakura és Shaoran
fókuszál, de egy szép jelenetet leszámítva semmi extra.
4/10 és
5/10, respectively.