Ha a másik threadben az UY movie 2 kapcsán arról regéltem, milyen rég volt utoljára olyan cím, ami komolyabban is elgondolkodtatott, akkor a Chihaya kapcsán az jutott eszembe, de rég is volt már olyan cucc, amit legszívesebben pár nap alatt bedaráltam volna, függetlenül attól, hogy sosem voltam az a kimondott daragép.
Mielőtt ajánlotta volna Surci, sem volt egy teljesen ismeretlen anime ez számomra, de az 50 epizód és a tény, hogy "karutából anime", valahogy kissé a kedvemet szegték. Milyen jó, hogy volt/van nekünk ez a kihívós játék, ahol alkalmunk nyílik ezeket a stuffokat mégis betolni, az meg már csak hab a tortán, ha az illető ajánlása tényleg be is talál végül.
Maga a karuta, mint játék (sport) nem volt teljesen ismeretlen számomra, ilyen-olyan módon olvasgattam már felőle dolgokat, de valahogy nem tudtam elmenni amellett a tény mellet, hogy mennyire nagy baromság ez a sport, I mean egy játékmester rövid verseket olvas be, miközben a szemben álló két fél megpróbálja minél gyorsabban odébb ütni a felolvasott verset tartalmazó kártyát. Tipikusan az a játék, amit 50 epizódnyi anime után sem próbálnék ki, bár lehet, túlságosan európai szemmel nézem a dolgot, szal én már csak attól is félnék, hogy valaki belém karmol a nagy nyulkapiszka közepette vagy eltörik az ujjam a még nagyobb igyekezetben. Amire tehát képtelen volt a Chihaya, az az, hogy elkezdjek érdeklődni eziránt a sport iránt (na nem mintha olyan nagy lehetőség lenne ezt idehaza kipróbálni, szal mondjuk a Touch és Cross Game kapcsán a baseball kimondottan elkezdett érdekelni, de az meg ugyanígy bukta hazánkban), amiből mintha következne, hogy a cucc motivációs ereje erősen a nulla felé tendál. Mázli, hogy ez még csak feltételes mód szintjén sem állja meg a helyét - a Chihayafuru egy atomi horderejű motivációs bomba, épp csak nem a játék irányába fog hajtani, hanem a jól bevált küzdeni akarás, álmok kitűzése, elérése és azokhoz foggal-körömmel történő ragaszkodása felé.
A felállás meglehetősen tipikus, a szokásos sportanimés jegyek és stíluselemek gyorsan felismerhetőek. Az előbb taglalt kemény küzdőszellem és belső harcok ("a legnagyobb ellenfeled saját magad" ugyebár) meghatározóak lesznek az egész animére nézve, viszont két dologban nagyon is kiemelkedik: egy, hogy reális; kettő, hogy szakavatott és ihletett kezekbe került, akik tudták, hogyan kell bánni ezzel a szettinggel. Rögtön meg is jegyezném, hogy az első évad viszonylag könnyen kiszúrható defektjeit a második évadra szinte mind orvosolták, ami még pazarabb eredményt szült, és most lehet kicsit előrerohantam, de azt már most meg kell jegyezzem, hogy a második évad bizony lényegesen többet adott, jobban teljesített, mint az első. Ezt azért érzem szükségesnek, mert a véleményezésem további részét eme gondolatmenet köré kívánom felhúzni.
Amit mindenféleképpen jobban csinált a második etap, mint az első, az a karakterek kezelése. Viszonylag hamar egyértelművé vált számomra, mikor a Mizusawa karuta klub tagjainak összeverbuválása zajlott, hogy lényegesebb szerep itt csak két MC-nknek, azaz Taichinak és Chihayának jut, Kana, Nishida és Komano csak azért lesznek jelen, hogy meglegyen a létszám. Ez nagyjából be is igazolódott, szal azon kívül, hogy jutott mindegyikőjükre egy-egy rész (amik meglehetősen kétesre és közhelyesre sikeredtek), más szerep nem is nagyon esett nekik, max az a kötelező skatulya (Kana, mint a versőrült bölcsészpalánta, Nishida a dagi, Komano a stréber), amibe alapból bele voltak rakva, hogy néha egy-egy mondatot felböfögjenek. A mellékszereplők ellavírozgattak valahogy az éterben, volt egy titokzatos szuper A-class női játékosunk és egy Aratánk, akit valahogy másfelé sodortak az áramlatok, jó messzire a Taichi-Chihaya kettőstől.
Itt jön aztán képbe a második évad. Komolyan mondom, nagyobb összegben mernék fogadni arra, hogy a készítők (illetve valahol a mangaka) tudták, kissé sárosak ezen a fronton, amit nem győztek a leglátványosabb módokon orvosolni. Az addig semleges Kanát gyakorlatilag két epizód alatt sikeresen megkedveltették (mikor meggyőzi végül Hananót, hogy van helye a klubban, az külön heartwarming pillanat), akinek a második évadban már nem csak a kötelező BTK-s szerep jutott, hanem igyekszik a versekkel való szeretetével a többieket is támogatni, melyik vers milyen érzést hív életre, amivel talán ők is könnyebben beazonosítják a megfelelő kártyákat egy-egy meccs alatt. Komano hasonló, de nem csak az információi miatt, hanem láthatóan ő is rengeteget fejlődik a meccsek alatt, ahogy Nishida is egyre jobban nehezményezi azokat a pillanatokat, mikor nincs meg a tökéletes csapatharmónia. Szóval thumbs up, hogy végre a másik három klubtag is teljes értékű karakterré vált, miközben azért Chihayáék is folytatták a saját útjukat.
A karakterboncolgatásnak itt még nincs vége, további krém az első évad kissé szürkébb összképéhez az a tény, hogy nem csak a főbb karikra figyeltek oda, de sokszor a legkisebb mellékszereplők is kaptak némi figyelmet, hogy tényleg ne csak olcsó plot device-ok legyenek, akiken csak túl kell jutni valahogy. Megtudtuk például, hogy ki miért van ott a versenyeken, mi motiválja, milyen kapcsolata van a csapatával és ez jó. Aztán ott van még az első évad rejtélyes és hideg hölgyeménye, a 15 évesen már karuta Királynő Shinobu, akiről bár annyi minden azért még mindig nem derült ki, de a karakterfejlődésének már most látszik a lehetséges útvonala, hogy észrevegye a csapatmeccsek okozta eufória bizony jó dolog és a magányos jégkirálynő szerep hosszútávon nem lesz kifizetődő. A start mindenesetre megvolt S2 legvégén, mikor Arata végül is diadalmaskodik fölötte, úgyhogy remélem, ha egyszer lesz majd S3, a Shinobu-szál ott még inkább hangsúlyosabb lesz. Taichi, Chihaya ide vagy oda, nekem ő volt a kedvenc szereplőm és punktum. :3
Szóval a karaktergárda rendkívül erős, többdimenziós és (ami a legfontosabb) szerethető, viszont nekem így is maradt egy fekete folt ebben az aspektusban, amit/akit egyszerűen a második évad végére is csak mérsékelten tudtam elfogadni: Arata. Egyszerűen nem tudok elmenni amellett a tény mellett, hogy ez a fazon a legutolsó két részt leszámítva egy két lábon járó vázlat. Miért mondom ezt? 1) A saját nézőpontját szinte alig ismerjük és most nem csak a karutára gondolok (az úgy nagyjából oké), hanem a többi karakterhez fűződő viszonyáról, hogy ő mit gondol róluk, hogyan látja Taichit és Chihayát, satöbbi. 2) Valahányszor felbukkan ez a csávó, szinte mindig megáll a levegő, mert hát OMG, őszentsége megmutatkozott előttük. Chihaya totálisan lefagy és ilyen túlvilági állapotba kerül, Taichi rögtön bevágja az angstet, a háttérszereplők meg elkezdik egyből a hátsóját nyalni, ez a folyamatos fényezés pedig kimondottan irritált. Érdekes, Shinobu jelenleg a Királynő, a
legjobb női játékos, de fele ennyi körbeugrándozást sem kapott, mint ez a szemüveges majom. 3) Az ő felbukkanása mindig eszembe juttatta, hogy bár a szerelmi háromszögezés és bénázás szerencsére nem valami hangsúlyos, de valahogy azért rendre érezteti hatását, persze itt is egy valag ki nem mondott szóval és gondolattal, ami kissé megakasztotta az amúgy teljesen jó lendületét az animének. Kisebb tüske csak a talpamban, szal semmi komoly, de azért bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha az alapanyag mondjuk nem josei, hanem valami shoujo magazinban futott volna. Brrr! Mindegy, Aratát tegyük félre ínségesebb időkre (hátha a harmadik évadban kupálódik valahogy mondjuk a jelenlegi Mester, Suo ellen), a karaktergárda ennek ellenére is fenomenális.
Pöppet visszakanyarodva az előző gondolatmenethez, ahogy említettem volt, a másik lényegi pont, ami miatt bejött ez az anime, az a realitás. Most nem csak arra gondolok, hogy a játékosok akcióiban (szerencsére) semmi dragonballos dolog nem volt (mint mondjuk az ilyen Kuroko no Basketekben és társaikban), hanem az egész hozzáállás a versenyzéshez, mint olyanhoz, erősen mintapéldaszerű. Itt tényleg komolyan meg kell izzadni a sikerekért és bizony nem csak győzelemből áll az élet, hanem kudarcok is be-becsúsznak, amiket kezelni kell, rá kell jönni, hol hibáztunk nagyot, hogy később ez ne fordulhasson elő. Taichi például nagyon keményen megszenved az A-classért, Chihaya száját legalább annyiszor elkenik, mint amennyi győzelmet produkál és ezt veszettül karmoltam. Más hasonló animékben inkább az a jellemző, hogy a főbb szereplők néha bealibiznek egy-egy vereséget, hogy mégse legyen olyan feltűnő az egyébként lineráis fejlődésük, viszont a Chihayafuru masterful kezeli ezt - hol nagyobb szintet lépnek előre a szereplők, hol éppen csak egy keveset, néha tesznek egy szép nagy kört vagy épp kicsit vissza is esnek az előrehaladásban. Imádtam! Teljesen jól átjött a sport igazi szellemisége, ráadásul odafigyelt még arra is, hogy bár nem egy maratonfutás a karutázás, de azért ez is komoly sztaminákat követel, pláne a nagyobb versenyek esetében, ahol 5-6 meccset is lenyomnak szinte zsinórban.
Ami kicsit bökte az oldalam a második szezon kapcsán (és ebben az egy dologban az első szezon azért jobb volt), az a meccsek folyamatossága. Részemről kicsit hiányoltam az átvezetőbb, felkészülősebb jellegű epizódokat, amik a karakterek nem csak a karutához fűződő személyiségét mélyítik jobban el. Mondjuk ezt ügyesen összemosták azért a játék közbeni dolgokkal, de a karután kívüli csapatuk alakulása azért mégiscsak egy másabb jellegű dolog. Apropó, csapat! Nem mondom, hogy feltétlen bajom lett volna a két új taggal, Hananóval és Tsukubával, de ha jobban belegondol az ember, nélkülük is ugyanúgy működött volna az egész évad. Hananónak mondjuk annyiban örültem, hogy kaptunk egy olyan outsider jellegű szereplőt, aki a karutázás furcsaságait veszi elő és abszolút amatőrként látja a dolgokat. Helyenként még azonosulni is tudtam vele. : P Ettől függetlenül remélem, itt megáll a móka és nem lesz több tagja a Mizusawa karuta klubnak, mert az már komoly és egyben zavaró tömeggé avanzsálódna.
Technikai oldalról is teljesen rendben a dolog, az animáció végig folyamatos, a ruhák ezzel a sok virágos mintával, meg bisz-basszal kimondottan szépek lettek, illetve nekem külön tetszett még a szemek ábrázolása és részletessége. Zenék, seiyuuk oké (bár Arata kansai-benje néhol kimondottan erőltetett, pedig amúgy bírom Hosodát), az OP-k, ED-k különösebben nem fogtak meg.
Összegezzünk! Mit is adott nekem végső soron a Chihayafuru? Emlékezetes karaktereket, temérdek szívmelengető pillanatot, nagy adag realizmust, izgalmas meccseket egy meglehetősen idétlen játékot alapul véve, kellő motivációt és egy jókora mosolyt a pofámra.
7/10 az első-,
8(fölé)/10 a második évadra, illetőleg, bár inkább volt bárgyú az S2-höz tartozó OVA, semmint jópofa, de nem mehetek el amellett, hogy az egész egy zseniális tisztelgés a
Tizenkét dühös ember című film előtt.
Kösz, Surci!