Na, ha már van külön topicja, akkor áthozom ide az összes Gundam-élményemet, már csak azért is, hogy legyenek egy helyen.
Ha végzek a Zetával, annak kivesézését majd ebben a threadben ejtem meg.
Gundam 0080
Hát elérkezett ez a nap is. A nap, mikor elvesztettem a Gundam-szüzességemet. Ezt is megéltem. Maga a franchise ettől függetlenül továbbra sem fogja az aktív érdeklődésem tárgyát képezni, aminek nem csak a monumentális hossz az oka, de úgy voltam vele, legyen végre egy Gundam a listámon, lehetőleg olyan, ami nem 2000 részes és általánosabban közkedvelt (+ ne kelljen nagyon ismerni az előzményeket). Végül ennél a mindössze 6 epizódos darabnál kötöttem ki.
Felkelve a hatodik epizód után a székemből, gyors úton be is támadott egyfajta kellemes csalódás, mint érzés - ez bizony jó volt. Jó volt, mert nem igazán a mechák domináltak benne, az ikonikus robot sem kapott különösebben nagy szerepet. Jó volt, mert egy gyerek PoV-jából vitte végig az egészet, aki habár rettenetesen idegesítő volt helyenként, viszont teljes mértékben autentikusan ábrázoltak azt a csillogó szemű kis srácot, aki a háborúból kezdetben annyit lát csak, hogy van a (vélt) jó és a rossz, akik kúl robotokban harcolnak. Coming of age-e során azonban rá kell döbbennie, hogy a háború nem csak ebből áll, itt bizony áldozatok vannak (katonák és civilek vegyesen), a robotok halálos fegyverek, a pilótáik pedig keményen a túlélésért küzdenek. Mindez teljesen hitelesen ábrázolva egy 11 éves fiúcska szemén át, aki valószínűleg élete végéig hordozni fogja annak emlékét, amit átélt. (Az alcímválasztás is briliáns: War in the Pocket, a háború egy igen kicsiny szelete.)
Közben kellemes grafika (fel mertem volna tenni az összes gatyámat, hogy ugyanaz a karakterdesigner áll emögött is, aki a Macrossért felelt - és valóban) szolgáltatja a további pozitívumokat, de ettől még nem szabad megfeledkezni a cucc árnyoldaláról sem. Azt kapásból nehezményeztem, hogy elég érdekesen osztotta be a saját idejét, szal a tempó meglehetősen nyögvenyelős az elején, aztán a végére hirtelen rákapcsol és nem győzzük kapkodni a fejünket. Látszik, hogy az egész mondanivaló, sztori, minden voltaképp az utolsó két részre van kihegyezve, az előtte lévő négy epizód igazából csak az út, amin eljutunk oda. Szintén furcsáltam az érdekes zenei anyagot, ami túl egy ponton már nagyon zavaró volt, főleg az a track, amit az utolsó ütközethez választottak. Nem mondom, tapasztaltam már ennél rosszabb OST-t is, de összehasonlítva a képi megjelenítéssel, azért igencsak nagy a kontraszt.
Szal jah, nem bántam meg, hogy végül begyűrtem egy Gundamot, és hogy az pont ez a cím volt, ami a maga nemében egy hiánypótló alkotás, de azért valahol bosszantó a tény, hogy lehetett volna végeredményt tekintve még ennél is sokkal több és jobb.
7/10
Mobile Suit Gundam
Ugye volt nekem nem is oly' rég egy olyasmi kísérletem, hogy bepróbálkozok ezzel a franchise-zal. Na nem az egésszel, éppen csak egy kisebb szeletével, szal mégiscsak egy jelenség az anime médiumon belül, ráadásul a mecha műfajjal is sikerült megbarátkoznom az elmúlt évek során, úgyhogy végső soron adta magát az elképzelés és megvalósítás egyaránt. Minden szépen kezdődött, a 6 részes 0080 OVA kimondottan kellemes meglepetés volt, úgyhogy ezt konstatálva egy jófajta (és naiv) elképzelés lett rajtam úrrá - ebből még lehet valami. Mi legyen hát a következő - jöjjön
A legelső, az alfa, az ősatya, amivel minden kezdődött, a '79-es Gundam, ami már csak azért is jött kapóra, mert továbbra sem győzöm hangsúlyozni, mennyi remek anime készült a 70-es évek végén - gyakorlatilag egyikre sem tudnám azt mondani, hogy ne szerettem volna ilyen-olyan módon. Igen, csak aztán jött a Gundam és egy csapással véget is vetett ennek az illúziónak. My dream! My paradise! My Dom Pérignon! All gone now...
Jó, jó talán ennyire mégsem vészes a helyzet, nevezzük csak egyszerű COMBO BREAKERnek.
Maga az alapfelállás egész jól adja magát, a Földet felélő emberiség az űrben lévő kolóniákba tömörül, de mivel ott sem férnek meg egymás mellett, kialakulnak mindenféle konfliktusok és követelések, az egyik nagyobb kolónia (Zeon) függetlenedni akar anyócabolygónktól, a földi pajtások viszont nem hagyják ezt (Föderáció), megindul a fegyverkezési verseny, ami leginkább a mechák gyártásában csúcsosodik ki. A cucc in medias res kezd, a háború már zajlik egy jó ideje Zeon és a Födi között, a nem-Zeon kolóniák is alaposan belekeveredtek a dologba, úgyhogy megy a népirtás rendesen. Az első részben megismerjük a 15 éves főhősünket (Amuro), hogyan kerül tök véletlenül kapcsolatba a címszereplő mechával, hogyan alakul meg a javarészt fiatalokból és közel sem katonákból álló kis csapat, akik az egyik izmosabb űrhajó (White Base) legénységévé válnak, majd egy emberként veszik fel a kesztyűt Zeon folyamatos akciói ellen.
Mechák, űroperaszerű szetting, háborúk, eksön... nem lehet hiba ebben a receptben, ugye? Óhohó, dehogyisnem, még csak keresni sem kell, mint egy doromboló kismacska, olyan aranyosan dörgöli őket egyenesen a képünkbe. Kezdjük azzal, hogy az egész anime hangosan elhasal azzal az elképzelésével, hogy megpróbálja úgymond a shounen-elemeket összevegyíteni érettebb dolgokkal. Lássuk be, vannak itt egész felnőttes témák is, mint a háború, a felesleges áldozatok (sokszor civilek is), ahogy egy 15 éves fiú első kézből tapasztalja meg, milyen is az igazi vérontás, mit jelent elvenni valaki életét és ez milyen következményekkel jár. Szép és jó, két dologban viszont nagyot hibádzik:
1) Mindegyik csak fel-fel dobott labda, úgy komolyabban egyik említett aspektusa sem kerül a felszínre, csiszolódik menet közben vagy tart folyamatosságot, hanem csak ilyen random mód kerülnek elő,
2) a bugyuta shounenség miatt abszolút nem lehet komolyan venni őket. (Egy dolgot kivéve, erre majd a pozitívumoknál visszatérek.)
Szóval igen, a Gundam le sem tagadhatná, hogy egy shounen, ami nem csak ezen cuccok idiótaságait hordozza magán, de egy halom megfáradt retrós stílusjegyet és dramaturgiai elemet is összegereblyézett. Ez utóbbit mondjuk úgy ahogy letudtam nyelni, de a tipikus sáunen-dolgai nagyon is zavartak. Mikre is gondolok pontosan:
- Bár háborúznak, harcolnak és hadban állnak, effektíve stratégia, mint olyan, nem létezik. Volt egy-két próbálkozása azért mind Zeonnak, mind a Födinek, de az összecsapások jelentős hányada leginkább abban merül ki, hogy lövik egymást és reménykednek, hogy a másik mechái/űrhajói/katonái előbb elfogynak. Ilyen felfogással nem tudom, a történelem nagyjai hány háborút nyertek volna meg, de sanszos, hogy egyet sem.
- Itt is megvan a szokásos shounen-tápolás, ergo a Gundam idővel egyre imbább lesz, néha magától, néha külső segítséggel, mikor fizikailag kap egy nagyobb update-et, illetőleg az ellenfelek is egyre erősebb mechákkal jönnek elő, jellemzően lineáris növekedést produkálva a póver-idő tengelyen. Tudjátok, a "mindig lesz egy erősebb ellenfél" aranyszabály.
- A Gundamen nem lehet permanens károkat okozni, mert a következő epizódban mágikusan visszakerül minden a helyére. Külön jópofa célpont a pajzsa, ami ivós játéknak is kiváló: egy korty az arcba valahányszor kettévágják vagy lerobbantják a helyéről. Állítom, mindenki seggrészeg lenne a sorozat végére, mert ennek minden második részben tanúi lehetünk.
- harc, HARC,
HARC! Igen, a sorozat abszolút legnagyobb hibája. Konkrétan úgy kell elképzelni a 43 részt, mint egy hosszú és véget érni nem akaró shounen-fight összecsapás (csak mekákokkal), ahol MINDEN. KIBASZ*TT. RÉSZBEN. HARCOLNAK. Komolyan!! Egy-két ilyen átvezetőbb epizód rémlik csak, ahol inkább a karakterekre vagy a további dolgok megbeszélésre fektetik a hangsúlyt, de a többi végig fájtolás. Van, hogy egy egész rész nem szól másról, csak arról, hogy harcolnak, lövik egymást, miközben minden objektum felrobban (ez utóbbi külön mulatságos, csodálom, hogy egy producer nem látott még ebben fantáziát, csapott le a jogokra és szerződtette rá Michael Bayt... alaposan kiélhette volna magát a pali, annyi szent). Ez így nem szórakoztató, nem is izgalmas és nem is érzi az ember a súlyát (komolyan, mikor pihennek például, meg hogy bírják ezt fizikailag és mentálisan?); ez így csak simán fárasztó, repetitív és kínos, de úgy is megközelíthető a dolog, hogy látjuk, ahogy a White Base halad (először az űrben, aztán a Földön, aztán újra az űrben) és halad és halad és halad és halad és rátámad Zeon, hárítanak, majd megint halad és halad és újra rajtuk ütnek, hogy aztán... megint... haladjon. Igen, próbálom valahogy visszaszolgáltatni az anime overall tone-ját, szerintem nem is járok olyan messze a sikertől.
Szóval jah, háborús-politikai drámának és űroperának nagyon kevés és szerény sorozat (a kora sem lehet itt kibúvó), amit talán menteni lehetne a karaktergárdával, elvégre mégiscsak a Gundam volt az első olyan mecha anime, ahol az ő kapcsolataik és jellemük is előtérbe kerül a robotos dolgok mellett. Igen, ez a része valóban vállalhatóbb... de csak egy hajszállal. A gond itt is az, hogy a karaktergárda egyáltalán nem emlékezetes, a karakterizációk nagyon furcsán vannak megoldva és egyáltalán egy csomó amatőr húzással találkoztam menet közben is. Mind közül a kedvencem az "angst-kalap" volt (igen, ezt én találtam most ki : P). Kis papírfecnikre fel volt mindenki neve a White Base-ről írva, azok bele lettek szórva ebbe a kalapba és mikor épp nem egy olyan epizód ment, ahol a rendelkezésre álló 20 percből 19-ben harcolnak, meg robbantanak, szépen húzott egy nevet a sorozat és őt ráállította az éppen aktuális angstre. A legtöbbször ez úgy valósult meg, hogy adott karakter megismerkedett valakivel az előző részben, akit a következőben szépen el is lapátoltak az útból és jött a szokásos önmarcangolás, holott 24 órája sem ismerte az éppen aktuális plot device-t. Ezt eljátszották többek közt
Szóval jah, ez így nem működött, mert megalapozatlan, gyors és mesterkélt, ami azért is külön égő, mert sokszor erre akarták az egész drámai vonalat kihegyezni.
Mindezeken felül is nagyon gyengén teljesítettek a karakterek, Amuro például az a nagyon tipikus tinédzser srác, aki maximálisan érti a világ működését, épp csak őt nem érti senki (evidens ugyebár), a mellé főhősnőnek beállított Fraw Bow gyakorlatilag nem létezik (halál komolyan nem lehet erről a csajról elmondani SEMMMIT), a hajó parancsnokaként funkcionáló Bright a sorozat kétharmadáig használhatatlan, vezetőnek alkalmatlan, a többiek meg csak azért voltak, hogy legyen, akik harcolni tudnak vagy a hajóról osztani az észt. Egyedül talán Sayla emelkedik ki, akinek mondjuk a legelső komolyabb húzása meglehetősen ostoba és enyhén feminista volt, de aztán valamennyit azért kupálódik, később belőle is pilóta lesz, illetve a Charhoz fűződő viszonya sem elhanyagolható. A Födi oldala tehát mehh, és bár nagyon Zeon-fronton sem jobb a helyzet, de azért nekik mégiscsak ott van Char, aki toronymagasan a legjobb szereplő az egész cuccban, gyakorlatilag senki még csak a nyomába sem ér. Karizmatikus (de nagyon), megnyerő, emberi, harcokban jártas, de közel sem Gary Stu - rengeteget hibázik, a motivációi érthetőek, a háttere valamennyire komplex és a seiyuuja Ikeda Shuuichi.
Gyakorlatilag elszipolyozza a többiek elől az összes értékelhetőbb karakter trait-et, amit mondjuk nem bántam, mert már elsőre is szimpatikus volt a fazon, sokszor egyedül ő tartotta bennem a lelket.
Az említett dolgain felül is rendelkezik számos kisebb gikszerrel a Gundam
, de azért akad egy-két figyelemreméltó pozitívuma is, mind közül a legfontosabb, amire viszont végig ügyeltek és ezért riszpekt (legalább ezen a fronton kicsit többet adott, mint egy egyszerű sáunen), hogy nem fekete-fehér morális konfliktusok adták a szembenállás gerincét. Ergo ne úgy képzeljük el a felállást, hogy jók = Födi, rosszak = Zeon, hanem mint egy világosabb és egy sötétebb tónusú szürkét, ami speciel örvendetes, pláne, ha még azt is figyelembe vesszük, mikor készült a sorozat. Zeont is rengeteget fogjuk látni, megismerjük az ő értékrendjüket, a csatákban őket is egyenlő félként mutatják (mit csinálnak, gondolnak közben), náluk is vannak családos emberek, stb. Ez a része nagyon prímán átjön, végső soron a legfőbb löket ahhoz, hogy verdiktben egy
5(alá)/10-et szavazzak meg neki, ami lehetett volna több is, ha nem a bugyuta shounen jelleget erőlteti és a feldobott labdák leütését bevállalta volna.
Turn A Gundam
Újabb befejezett Gundam, újabb nagy csalódás, bár ezúttal egészen másképp, mint ami a 79-es móka esetében jelentkezett.
Ami teccet:
- Az egész premise. Kora XX. századi miliő, Gundam (meg a mechákok és sci-fis cuccok a Földön úgy általában) mint elfeledett technológia, fényűzés, holdfaj mint technológiai nagyhatalom, akik viszont szeretnének visszatérni a Földre és persze kosztümshow. Utóbbit különben is nagyban kajálom, egészen meglepett, hogy rajzban is mennyire működik, ha ihletett kezek állnak a munkálatok mögött. Mind
Kihel, mind
Dianna eszméletlen divatosak voltak, de még őket is lazán lepipálta
Lily érkezése. Igazi kifinomult hölgyek mindannyian (főleg, hogy többször is cseréltek a sorozat folyamán rucit), szinte öröm volt ez nekem egy mecha cuccban, szal adott az egésznek egy kissé másabb szájízt.
- A fenti (jófajta) másság számos egyéb komponensére is igaz volt, vegyük például a mechákat, amiket végre nem csak harcban használtak fel, hanem bizony a mindennapi teendők ellátásában is megfelelően szuperáltak, legyen szó akár földművelésről, áruszállításról vagy más egyéb fizikai munkáról.
- Az egész animét áthatotta egy szokatlanul dekoratív, művészi véna (a Föld szépségeinek kihangsúlyozása akár egy ízléses háttérrel, akár egy jól beállított jelenettel, megtámogatva a korhoz illő muzsikával, stb.), úgyhogy nagyon sajnáltam, hogy nem kaptunk ezekből a jelenetekből vagy elbeszélésmódból többet, mert piszok jó érzéke volt a rendezőnek hozzá (aki ugyanaz a Tomino, aki majd az összes UC Gundamet is vezényelte), csak kár, hogy a prioritásai nem itt kezdődtek, hanem a szokásos Gundames baromságokkal, holott volt nem kevés nafta ebben a cinematográfiában.
- A karakterek nagy része kimondottan kedvelhető (Lily, Kihel), érdekes (Fran - ő adott egy tök jó perspektívát ezzel a háborús tudósítással), sőt voltak meglehetősen komplex jellemek is (Dianna mindenképpen, illetve az ügyeletes Char-pótlék, Harry [legyen akkor Charry], aki klón létére egész megállta a helyét), bár az ellenpólus sem maradt azért üresen - kimondottan szánalmas, röhejes karakterek is akadnak a Turn A-ben (a beképzelt seggdugasz Sochie az első felében, Guin [masszív faggot a fickó, a negatívumok tárgyalásánál szerintem még előszedem], kinek politikai fullretardsága vetekszik a LoGH-os Jobéval, a verni való r*banc Poe [kár, hogy egy holló nem ült a vállán], a békafejű komája, aztán a kenyeres majom, illetve az a két irritáló comic relief, akik az Erines duót juttatták folyton eszembe. Őket már ott is rühelltem és ez most sem volt másképp.)
Oké, most, hogy elfogyasztottuk a desszertet, kezdődhet a mosogatás:
- Mecha design. Rémes! A címszereplő Gundam még egész rendben volt (ez a bajusz nekem valamiért kimondottan bejött, de enélkül is nagyon boss volt a megjelenése), viszont a többi mecha... nem tudom, ki lehetett a robodesignere ennek a cuccnak, de szerintem nem volt alapból emberük, ezért kirángatták az 5 éves Tarou-kunt a napközis foglalkozásból és ígértek neki egy Matchboxot, meg két nyalókát, ha rajzol nekik pár mechát. Keressetek nyugodtan rá Gugliban.
- Karakterdesign. Mi ez, hogy vannak alapból teljesen jól kinéző, egyedi megjelenítésű szereplők, miközben mások meg a Looney Tunes legrosszabb pillanatait idézik meg a szürke bőrszínükkel, az idétlen hajukkal vagy a nyulakhoz hasonló kiálló fogaikkal? Inkonzisztens!
- Harcok. Megint. Messze nem olyan vészes a helyzet, mint a 79-es sorozatnál (itt legalább nem voltak olyan epizódok, amiket komplettül végiglődöztek meg bummolgattak volna), de még mindig nagyon egykaptafa, fájóan önismétlő, rendkívül unalmas és száraz (sokszor semmi tétje nem volt az összecsapásoknak, meg nem is igazán csináltak mást, csak lőtték egymást eszetlenül, miközben itt is robbant minden). Egyedül az utolsó két epizód összecsapásai tetszettek, amik nem csak, hogy izgalmasak voltak (végre), de legalább volt közben némi plusz is (például ez a Lego-like
nekem egész bejött).
- Sztori.
A Sztori. Igazából kezdhettem volna ezzel is a felsorolást, de direkt a végére hagytam, mert ami ebben az animében zajlott, az valami egészen parádés volt, negatív értelemben persze. Maga a premise mondom, teljesen oké - a kivitelezés és sztorimesélés az, ahol erősen bukik a dolog, Tomino pedig adott még egy jelet, hogy nem egy kompetens, jó direktor (a néhol sziporkázó ötletei ellenére sem). HATALMAS, égbekiáltó hiba a sorozat tempója. Komolyan mondom, épp csak nem üvöltött, hogy nem tudják normálisan kitölteni az 50 epizódos terjedelmet. Kérem szépen, a Turn A Gundam egy
25 részes sorozat, 50 részre elhúzva. Reumás csiga pacing, iszonyatosan elhúzott, szájba válogatott mód megrágott és beadott falat, rengeteg felesleges kerülő, filler és vargabetű (az aztékos(!!!) részek voltak a "kedvenceim"). A mondanivalónak voltak érdekes megnyilvánulásai (például egy kisebb rész külön a nukleáris fegyverek kritikája volt, de a technológia-hadászat viszony és egymásra hatás sem volt épp rossz pont), de inkább csak afféle extrák voltak, máskülönben nem lett volna idő erre a mesésnek nem nevezhető sztorira és erőltetett konfliktusra.
Továbbmegyek: a sztori helyenként a szombat reggeli rajzfilmek színvonalát idézte, sokszor például egész egyszerűen nem értettem, hogy ez+az miért úgy történik, ahogy. (Például a végén
Aztán a premise is igen gyorsan elvesztette a varázsát, mikor már csak a mecházáson, meg a többi Gundamségen volt a hangsúly, főleg, hogy a földiek egy idő után mindent kitudtak kukázni a Lost Mountainből, ami megint egy fájóan kényelmes írói húzás. Az utolsó szeget a koporsóba pedig a vége jelentette, ahol már abszolút fekete-fehér moralitás uralta az egész animét, ami viszont PONT NEM egy Gundam-hagyomány, sőt a Turn A maga is szürke-szürke felállásban indított (egy két komisz kivételtől eltekintve), úgyhogy nem értem...
Mindent összegez- ...na várjunk csak, Loranről, a főszereplőről nem is írtam semmit? Ah, mindegy is, nagyon felejthető és érdektelen volt a srác, bár legalább nem idegesített, mint Amuro a 79-ből. Szóval a Turn A-t csakis a fent említett pozitívumai mentik meg attól, hogy nagyon lepontozzam, miattuk egy nagyon gyenge, tüdőbeteg, remegőkezű
6/10 jut neki osztályrészül, jelezvén, hogy a 79-nél azért még így is jobb volt.
Két újabb kivégzett Gundam és most már biztosan kimerem jelenteni: ez a cucc
sokkal jobban működik kisebb kiszerelésben, mint a fárasztó rétestészta sorozataiban. Nagyobb impact, sztoriban/karakterekben csak a lényeg, több érzelem és kevesebb robot-pénisz méregetés. Így volt ez a 0080-nál is, de ugyanez igaz a most megtekintett két Gundamre is.
08th MS Team
Leszámítva egy-két fájóan túljátszott jelenetet (komolyan, ha ez élőszereplős cucc lenne, ezek lettek volna a legcsapnivalóbb színészek ever), illetve a leegyszerűsített, idealizált, lacksballs befejezést, simán ez volt a legjobb Gundam eddig, amit két dolog mondat velem:
1) A mechák itt egyszerű robotok voltak, semmi merchandise-pandering, meg "mindig van egy erősebb mecha", hanem csakis, mint háborús eszközök voltak jelen. Pont, mintha tankok lettek volna, csak épp mechában.
2) A rendkívül reális háborús felállás. A mecházás egy dolog, de végre voltak terepviszonyok, környezeti előnyök és hátrányok (jejj, dzsungel, bár azt kicsit nehezményeztem, hogy az egész anime alatt nem derült ki, hol a rákban is vannak pontosan), háború okozta trauma és félelem, az utánpótlások sem a semmiből varázsolódtak mindig oda, sérültek a robotok és az egységek, és ha valakit talált ért, az bizony vérzett. A katonák pedig hiába voltak katonák, legbelül azért mégis megmaradtak embernek, ami több ponton is tetten érhető az OVA során.
Nagy kár ugyanakkor, hogy az egész végül egy
8 (alá)/10
Thunderbolt
Ez pedig amilyen kicsi (összesen 4×16 perc), akkorát rúg. Tulképp nem más, mint egy minőségi szerelmeslevél a háború sötét, félelmekkel és végtag elvesztésekkel járó oldala felé, miközben modern külsőbe bújtatták az egészet. Sajnos a rövid játékidő azért rányomja a bélyegét a dolgokra, szal igazán mélyen semmibe nem tud belemászni, így néha inkább csak shock value-nak marad meg egy-egy jelenet vagy esemény, de ettől még azt mondom, a Thunderbolt egy hatásos és emlékezetes darab. Ez utóbbi még a külcsínre is igaz: nekem kimondottan tetszett ez az amerikai képregényekre erősen hajazó design és színvilág, a zenei támogatás meg csillagos tízes. Nem gondoltam volna, hogy a jazz ilyen jól passzol majd egy akciódús Gundamhez, de számos más zenei stílus is képviselteti magát, ráadásul VÉGIG szól valami vagy a háttérben vagy "kihangosítva", bizonyos jelenetekkel harmonikusan.
7 (fölé)/10. Örvendetes, hogy a napokban kihírezték a folytatást.
Gundam 0083
Hmm... Mit is mondtam itt fentebb?
Szerénységes személyem írta:Két újabb kivégzett Gundam és most már biztosan kimerem jelenteni: ez a cucc sokkal jobban működik kisebb kiszerelésben
Hát nem kellett sok, hogy rám cáfoljon egy rövidebb Gundam, mert a 0083 bizony rettentő kínos darab. Kínos, mert azt leszámítva, hogy az akciójelenetek és animáció igencsak magas minőségűek, semmi egyebet nem képes felmutatni. Kínos, mert a semmi egyéb alatt még az a kevés mondanivaló vagy morális tanulság sincs meg, ami az előző Gundamekben azért rendre megvolt (ergo üres az egész). Kínos továbbá a borzalmas karakterei (a főszereplők egy külön kategória, főleg generic mecha MC Kou és legirritálóbb/legostobább női Gundam karakter ever a.k.a Nina), a színpadias, zs-kategóriás drámái és jelenetei végett (a halálok külön komédiába, sőt burleszkbe illőek), a RÉMES, BORZALMAS szerelmi szál (ami később háromszöggé metamorfizálódik, hogy egyre jobban őszüljek) pedig az utolsó tétel a Gundam Arany Málna-díj megszerzéséhez.
4/10
Végül következzék egy ultimátumhirdetés, mert úgy érzem, ezt a franchise-t kár lenne már tovább nyúzni, úgyhogy belátható időn belül a végére érek, ami abban merül ki, hogy a Zetát még megnézem. Úgyis az UC idővonal élvezte a legnagyobb prioritást, mielőtt elkezdtem volna Gundamezni, aminek a prominens képviselőit igyekeztem azért begyűrni (Victory, ZZ nem érdekelnek, a Unicorn meg... szal itt már csak próbálkozni sem próbálkoznak a Char-klónokkal, egyszerűen megcsinálták újra a fószert + még a seiyuuja is ugyanaz
), szal tényleg már csak a Zeta maradt, ami még úgy érdekel is. Aztán, ha ezzel is befürdenék, sem fogom magam nagyon rosszul érezni, a 08th MS, az Origin és a 0080 azért kellemes tapasztalatnak maradnak meg, pláne a legelső.