Hozzászólás
Szerző: Ricz » 2017.10.06. 13:21
Én most egyszerre kezdtem el átrágni az idei termés egy részét, és némiképp újrafelfedezni pár régebbi együttest.
Accept: Blind Rage (2014) - német heavy metál. Hát, elég mehtasztikus lemez a Blood of the Nations (2010) és a Stalingrad (2012) után. Az album első pár száma jó, de aztán ellaposodik.
Accept: The Rise of Chaos (2016/2017) - Na, ez már jobban odacsapott, mint az előző, nem első hallgatásra lesz tetszetős. Elég sok számot már a tavaszi Sabaton koncert előzenekaraként lenyomtak erről a korongról is, aminek most örültem.
Arch Enemy: Will to Power (2017) - Hát, eh. Most mondhatnám, hogy tipikus Arch Enemy lemez, de az nálam azt jelenti, hogy nagyon erősen kezd, de az utolsó 2-3 számra már azt éri el, hogy az órámat nézem, hogy mennyi van még vissza a korongból. Sikerült pár kifejezetten súlyos számot írni, azokat a jövőben asszem szívesen fogom hallgatni.
Bathory - Újrafelfedeztem a zenekart, és arra kellett rájönnöm, hogy a nosztalgia nem csak az emlékeket szépíti meg, de a hallást is. KOnkrétan, nem emlékszem, hogy ilyen zajos, nyomott és tompa lett volna a kazettafelvétel gyerekkoromban. Az első pár lemezen a szövegből se értesz semmit, aztán amikor már elvikingesedtek már úgy kristályosodott, de a tompa hangzás miatt nem volt az igazi. Az énekesről sokszor az az érzésem, hogy ő tulajdonképpen egy macska, akit a vízbefojtás közben nyúznak épp, úgy visít, süvölt olykor éneklés címén. A Nordlandot fogom talán a legszívesebben hallgatni. A korábbi számaik se rosszak, de azokon érződik a kopottasság, és technikailag rájuk férne egy remasterelés.
Borknagar: Winter Thrice (2016) - Egész jó kis albumot raktak össze, amit hallgatás során értékel az ember, azon kívül elég nehezen tudja felidézni. Írom ezt úgy, hogy már negyedjére ment végig, és a címadó dalon kívül más nem igazán ragadt meg.
Marilyn Manson új lemeze - Kíváncsiságból szedtem le, hogy lássam milyen irányt vett fel a Golden Age of Grotesque bulizós indusztriális vonulata után. Hát... Teljes mértékig felejthető, lassú album lett, ami kábé egyből Delete gomb általi halállal halt.
Satyricon: Deep Calleth Upon Deep - Nem tudom megfogalmazni rendesen, de valamiért érzem, hogy betalált a lemez, azonban nem érte el azt a szintet sem, hogy maradéktalanul szeressem. Az olyan számok a korongról, mint a Dissonant, To Your Brethren in the Dark szerintem gyakorta visszahallgatott lesz.
Spire: Tume Veel - viking, folk metal. Kifejezetten jó, pörgős dallamokkal operál. Egyetlen hibája számomra, hogy rövid a lemez.
Thy Catafalque diszkográfia - egy magyar avantgárd black metál banda Makó környékéről. Az első lemezek eléggé hagymaszagúak, és nagyon nem találja a saját hangját. Viszont a későbbi lemezek, mint a legutóbbiak (Meta, Sgúrr) már viszont elég fura élmények. Fura a szó legszorosabb értelmében. Hol black metál, hol nem, másutt vikinges, folkos, középkoros beütésű, vagy csak egész egyszerűen pszichedelikus. A szöveg meg olyan, mintha egy szabadbölcsész-esztéta írná. A Sgúrron érződik a leginkább, mikor a szinte révületbe átcsapott instrumentális zenében egyszer csak egy női hang elkezdi magyarázni a víz fizikai jellemzőit, hogy miként alkot kristályszerkezetet hópiheként, milyen geológiai besorolása van az által, hogy egyszerre folyékony vegyi oxid és kristályrácsos kőzet hópihe formájában, vagy mi a szösz, mert úgyse nagyon fogsz oda figyelni, de ettől a Wikipédia felolvasáson a szám közepén meg végképp leolvad az agyad. Egyszerűen nem tudom, hogy zseniálisan troll vagy wattafak...
Végighallgatásra vár: Borknagar diszkográfia, Cradle of Filth: Cryptoriana (2017), Heaven Shall Burn: Wanderer (2017), Paradise Lost: Medusa (2017), SepticFlesh diszkográfia, Whitechapel diszkográfia.
) és semmi átütő nincs benne, mondhatni nem mond semmit, de azért egy jó kis csakazértis feeling van benne.
