Titkos írta: ↑2017.10.09. 04:40
Szal ami nekem feltűnt, hogy egyrészt kevés kivételtől eltekintve a nehézségi szintet jól levitték sok esetben a béka segge alá, hogy kis túlzással tényleg "minden hülye" végig tudjon tolni akármilyen játékot most már. (Szal mit tudom én, ha ma jönne ki mondjuk a Prince of Persia 1, szerintem senki nem játszana vele 5-10 percnél tovább. XD) A másik, hogy túlzottan kinyalják a játékosok seggét és sikeresen rászoktatták őket arra, hogy minden játékbeli megmozdulásukért azonnal kapják a jutalmat, legyen az egy achievement, új skin, új fegyver, akármi.
Yep, és habár nem egyszer felkerült annak a témája az Aoi-n, hogy az animék mennyire lettek "kezsüálizálva" az évek alatt, személy szerint ezt a játékoknál jóval hangsúlyosabbnak érzem, és pontosan azért, mert az animékkel ellentétben a Nyugatnak nagyon sok beleszólása lett az évek alatt a játékok színterén, pontosan a hetedik konzolgeneráció, a PS3-X360-Wii éra óta. Egy kissé általánosítónak hangzik ez tudom, de pölö a "cinematic", "percekig járkálok azt' hallgatom a mondókákat" játékok iránti vonzódás echte kinevelése túlnyomórészt a nyugati fejlesztők érdeme volt, ahogy az is, hogy nagyon sok fejlesztő a lehető legegyszerűbb módon oldotta meg a minél szélesebb közönség elérését, magyarán inkább a prezentációra volt helyezve a hangsúly ahelyett, hogy a játékmenet építgetésén lett volna a figyelem, és ez pont egy olyan generációban történt, aminek ugyan érdeme, hogy NAGYON sok embert invitált a hobbiba (eleve a Wii is pont ezért volt marha sikeres), de számukra már eleve más sztenderd lett prezentálva még ha csak a PS2-Gamecube/Xbox generációt nézem is. Már abban az érában is volt egy bizonyos fokú nyitás a mainstream felé (pölö a God of War is ebben a generációban indult el), de főleg a PS2 kapcsán még megvolt egy egészséges egyensúly a higítottabb címek és a "játék" játékok között, amiket a hardcore-abb/ínyencebb, vagy akár csak szimplán kísérletező réteg is élvezhetett. Na pont ez lett megkavarva az utána jövő generációban, aminek a hatása most is érezhető, többek között az általad is emletett hátsó kinyalásban. Alapvetően persze nem lett volna rossz ötlet nyitva tartani a hobbit az új arcok számára, de az speciel engem is zavar, hogy nem egy játéknál veszem észre azt, hogy mintha a fő designer nem egy játékos fejével gondolkodna: erre a legjobb példa a "gyalogolok azt' megy a dialógus" húzás, ami első végigjátszások alkalmával még hellyel-közzel működne is, de egy esetleges végigjátszás során már jó eséllyel fog felesleges időhúzásként lejönni, amit még csak nem is ugorhatsz, mert akkor jaj, oda lesz az "immersion", az egyik újkeletű játékfejlesztői varásszó. És persze túl bonyolult sem lehet a játékmenet, mert akkor az egyszeri jóskapista nem fogja megvenni a folytatást, annak ellenére, hogy bármelyik magára adó rendező/designer tisztában van azzal, hogy egy játékot a játékmenete tart életben, aminél bizony előfordulhat, hogy magának a játékosnak is kell időt szakítania ahhoz hogy működjön. A Cuphead-nél is például idő kell ahhoz, hogy betanuld, hogy egy boss mikor mit csinál és hogyan, és azt hogyan lehet kikerülni, de teszem azt egy Devil May Cry-nál vagy egy Bayonetta-nál a harcrendszerrel is tisztában kell lenned, tudnod kell hogy maga a kombózás milyen üresjáratokat hagy a mozgásban, mikor tudsz megszakítani egy támadást és így tovább. És direkt hoztam fel ezt a három játékot, mert szépen lefedednek egy-egy szegmenst: a Cuphead játékmenete önmagában nem egy bonyolult valami, mert inkább a tartalom feldolgozásán van a hangsúly, míg a DMC-Bayo kettősnél ugye ezen felül maga a játék mechanika megértése is egy külön lépés, és akármelyiket veszed, a sztereotíp AAA fejlesztő úgy néz ezekre mint a leprásra. Ami valahol érthető is, hiszen a casual (nem rossz értelemben használom itt) közönség nagy része egyszerűen nem tudja, nem akarja (mert sír a szája, ahogy te is mondtad), vagy nincs ideje ezek kapcsán elérni a "got gud" státuszt, ami egyenlő a nem elég széles körben elérhető játékkal. Ilyen körülmények között meg persze, hogy adja magát a "könnyű nehézségi szint + DLC + lootbox" receptje, amit viszonylag gyakran lehet újramelegíteni és eladni, néha rávágván, hogy a túl drága költségvetésű játékok miatt kell ez.
Az persze mondjuk nem segít a helyzeten, hogy némelyik rendező/designer interrakív sztorimesélési médiumként tekint a játékokra semmint videojátékokra, pölö David Cage, vagy a The Order: 1887 fejlesztői majdhogynem rühellik a játékokat, és direkt "nem játék" játékokat akarnak összerakni, amire rátesz egy lapáttal az az enyhén hipszter gondolkodásmód még a hivatalos orgánumokban is, hogy a játékoknak túl kell már lépniük a játék státuszon, és igenis be kell bizonyítaniuk hogy egy felnőtt, a médiumból bármit kihozható művészeti ágról van szó, ami sajnos túl sokszor fullad túlzottan komolykodó, egyszer végigjátszható, íztelen-szagtalan progikba, amik epikusak-drámaiak-fenetudják, de inkább hatnak kínos önigazolásnak, semmint őszinte kreálmányoknak. Ebben a közegben pedig szinte adja magát, hogy a Dark Souls lett az atyaúristen, ami amellett hogy narratíva szempontjából tényleg nem rossz stílust képvisel (alig van egyenesen kimondva valami, és ha van is, azt is a játékosnak kell összerakni), a játékmenet terén is merészen vállalja fel azt, hogy tényleg egy játékról van szó aminek időt kell adni és oda kell figyelni, bár a lóláb azért kilóg abból a szempontból, hogy valahol nem lenne szabad így lennie. Nem olyan értelemben persze, hogy akkor most a DaS nem lehet jó (mert az), hanem az, hogy egy bizonyos szemszögből nézve annyi történt, hogy a From Software és Hidetaka Miyazaki mintha nem vettek volna tudomást arról, hogy milyen folyamatok zajlottak le a PS3-X360 korszak kezdete óta, és szimplán csináltak egy nagyon jó játékot, amit a környezete aztán bődületes magasságokba emelt. És bizonyos szintig a Cuphead-el is ez van, amikor egyesek az új sztendernek kiáltották ki, miközben ja, csak annyi történt, hogy végre kijött egy run n' gun játék, ami 20 évvel ezelőtt is simán megállt volna a lábán, és sok zsurnalista egyszerűen nem tudja elfogadni, hogy vannak olyan játékok, amik egy bizonyos közönség számára készültek. Pont úgy, ahogy egy könyv/film/satöbbi is készülhet egy célközönség számára, csak a videojáték, mint hobbi nem olyan rég vált szélesebb körben népszerűbb, elfogadottabb hobbivá, és még él az a (szerintem) naiv elképzelés, hogy minden játék mindenki számára fogyaszthatónak kell lennie. Önmagában nem is lenne hülyeség, mert például a Platinum Games (Bayonetta fejlesztő, többek között) mindig is figyelt arra, hogy sokrétű legyen a nehézségi fok választás lehetősége, de a Cuphead-féle játékoknál trükkösebb ez a helyzet, mert az élvezet túlnyomó része pont hogy a bossok leveréséből adódik a saját erőfeszítéseid révén, és vékony az a vonal, ahol a könnyítés ellenére ez még megvan és ahol már nincs. És ha azt nézem, hogy a legújabb Assassin's Creed-ben lesz olyan
mód, ahol mindennemű harc és kihívás ki lesz véve annak érdekében, hogy békésen lehessen kalandozni a játék világában, na meg a linkelt cikket, ahol a cikkíró lelkesen ágál egy boss skip funkcióért (amellett, hogy nagyon szép példázata annak a fazon, hogy mitől "puhány" a mostani játékipar), akkor semmi nem garantálja, hogy például addig ne nyugodjon a panaszáradat, amíg a Cuphead-ben is lesz boss skip gomb, ami meg ugye úgy folytaná meg a játékot ahogy van.
Mindehhez azért hozzáteszem, hogy mintha a nyolcadik konzolgeneráció (PS4-X1-Switch) kezdené valamelyest újra felfedezni, hogy mik is igazából a játékok (inkább a PS4-Switch kettős), mert példának okáért az idei év felhozatala röhögve vágja haza az előző generáció évei közül nem is egyet, de általánosságban nézve is egy NAGYON jó év volt az idei videojáték szempontjából (és még a Super Mario Odyssey hátravan, ami simán az egyik legkreatívabb Mario játéknak látszik, ami valaha készült), és nem egy esetben pont azért, mert ezek a címek ki tudtak bújni a cinematic DLC/lootbox pokolból, és inkább azzal voltak elfoglalva, hogy igazán játékok legyenek (pölö a Zelda: Breath of the Wild, ami azon ritka open world játékok egyike, ahol a narratíva egyrészt nem száraz és pocsék rosszul tempózott, másrészt a játékmenet se a szokásos "csináld ezt-csináld azt 80 órán keresztül). És mindezek után jó kérdés persze, hogy az anime ipar milyen lehet, de abban a szegmensben szerintem még megvan a kettősség a fadeknek való behódolás és az univerzum természetes törvénye között, magyarán minden korban van egy rakás szar, amit aztán az idő szépen el fog tüntetni, ahogy anno sem minden hónapban landolt egy NGE vagy egy CB. Azt sem mondom persze, hogy nem változtak volna hellyel-közzel objektíve rosszabbra a dolgok, de ha azt nézem, hogy régebb óta vagyok videojáték fan mint anime fan, az előbbi szerintem nagyobb kakiban van már csak a nemzetközibb vonzerő miatt is, míg az animéknél gyakrabban érzem azt, hogy még megvan az a bizonyos vonal az ismertebb-kommerszebb meh cuccok között, és az olyan között, amiket lehet hogy nem reklámoznak annyira, de érdemes beléjük időt feccölni (ez külön áll a magyar viszonylatokra, mert teszem azt AA-n nem egy túltárgyalt anime a Mahoujin Guru Guru remake).
Titkos írta: ↑2017.10.09. 08:16
Dodgers írta: ↑2017.10.08. 05:09...aki pont idén ruházott be egy használt SNES-re)
Apropó, a SNES Classic Mini-ről van valami híred?
Igen, megjelent azóta itthon is (pont a múlt hónap végén), és azt mondjuk nem tudom, hogy a hazai készlet hogy áll konkrétan, de világszinten azért figyelt arra a Nintendo hogy ebből ne marha keveset gyártson le (és ráadásul mintha a "skalpereknek" is nehezebb dolga lett volna a felhalmozással), szóval szerintem jobban áll a hazai ellátottság, mint az NES Classic-nál volt. Kár is, hogy nem voltál a mostani Conon, mert például két eladó SNES Classicot is láttam negyvenezerért, ami viszont nem tudom, hogy a konzolszekció felkészültségét dicséri-e, vagy tényleg az SNES Mini elérhetőségét példázza. Már csak azért is, mert egyrészt nekem nem rémlik, hogy lett-e volna valaha eladó NES Classic kihozva, másrészt a mostani kínálat meglepően erős volt, talán a legerősebb amit láttam eddig. Inkább a PS4-Switch-3DS dominált, de pölö PS4-re nem csak a sablon AAA címek voltak kihozva, a Switch-hez kvázi az összes említésre méltó, dobozos változatban is megjelent játék kapható volt (még a Zelda: Breath of the Wild is, ami anno nyitócím volt), és 3DS-re is volt annyira decens a választék, hogy egy Pokémon Omega Ruby-val távoztam a pulttól. Ezekhez mérten mondom, jó kérdés hogy ez mennyire jellemzi az SNES Classic itthoni elérhetőségét, de szerintem jóval kevesebb szívás lenne vele mint az NES Classic-nál.
És ha már Cuphead-Cupcakes ->