Ha egy animékben viszonylag járatos személy előtt hangzik el a varázsszó, Shaft, kétféle reakciót várhatunk a delikvens irányából: vad fintorgások közepette elindul a másik irányba, hogy véletlenül se lásson minket újra, vagy felcsillan a szeme és lelkes társalgás veszi kezdetét. Ez a markánsan kétes megítélés nem a véletlen műve: a Shaft merőben más elveket vall, mint a többi animés stúdió, mindehhez pedig a legfeltűnőbb asszisztálást a Monogatari franchise jelenti már évek óta. Továbbmegyek: A Monogatari az egész vállalat objektív reprezentánsa, avagy az a faramuci helyzet, mikor már nem egy stúdió határoz meg egy címet – sokkal inkább maga a cím definiál egy egész stúdiót. A teljes Monogatari eposz felvázolása persze túlságosan nagy falat lenne, elégedjünk hát meg pusztán a Bakemonogatarival, avagy a kezdetek kezdetével, magával az Elsővel. Ahonnan minden indult.
Ahhoz, hogy eltudjuk helyezni ezt az animét a megfelelő halmazok és tengelyek mentén, érdemes előtte letisztázni a kifejezésmódot, amit képvisel. Ugyan semmiféle leírt sor nem tudja megfelelően visszaszolgáltatni azt a fajta avantgárd, szürreálisba oltott és kifordított stílust, amit ez a sorozat képvisel, de próbálkozni azért lehet.
Araragi Koyomi éppen boldog harmadéves időszakát éli a helyi gimnázium falai közt. A srác nem egy túlságosan feltűnő jelenség, állandó beszélgetőpartnere mindösszesen kimerül egyetlen személy, az osztályelnök Hanekawa Tsubasa képében. Átlagosnak ugyanakkor semmiképp sem nevezhető, és nem csak azért, mert már maga az anime sem az, ahol főszerepre szerződtetett, hanem zűrös múltja okán sem, egy vámpírral történő összeacsarkodás ugyanis maradandó következménnyel járt Araragi számára: A srác 1/10 részben vámpírrá lett, ami ugyan nem jár együtt a vérivás kényelmetlen kényszerével, ellenben kiadós halhatatlansággal már annál inkább. Ezen képességére komoly szükség is lesz, mikor beindulnak körülötte az események, amik legtöbb esetben valamilyen természetfeletti jelenséghez vezetnek vissza. Első találkozása ezen elemekkel egyben sorsdöntő is számára. Éppen az Utenából kölcsönvett spirális lépcsősoron igyekszik felfelé, mikor is megpillant egy zuhanó lányt, Senjougahara Hitagit. Úriember ösztöne nyomban működésbe lép, így megmenti a bajbajutott hölgyet, ami nem is volt olyan nehéz ügy, a szó legszorosabb értelmében. A dolog pikantériája pont a lány tömege, ami alig kóstál többre öt kilogrammnál.
Nem telik bele sok idő, Hitagi és Araragi újra összefutnak, ám a várt hálálkodás és köszönetnyilvánítás elmarad. A lány csókok helyett valamiért egy tűzőgépet szán főhősünk szájába, ugyanis azzal, hogy megmentette Hitagit, egyúttal le is leplezte évek óta őrizgetett titkát. Nincs mit tenni, Araragi kénytelen megfogadni, hogy nem beszél erről senkinek, kivétel a meglehetősen érdekes nevű Oshino Meme, aki talán képes orvosolni ezt a „súlyos” (direkt szóvicc jelen) problémát, elvégre Araragi vérszívó ügyében is megfelelő segítségnek bizonyult. Hitagi végül belemegy, előzetes információik révén pedig egy rákot keresnek gőzerővel, mint az eltűnt negyven kiló felelősét. A rákról végül kiderül, nem egyéb, mint egyszerű, a kauzalitás elvének eleget tevő következmény; maga az ok feltárása lesz a kulcs a sikerhez. Az igazi fájdalom hátterében egy család széthullása és tragédiája áll, eljuttatva a nézőt a megfelelő konklúziókig: Hitagi valójában nem a tömegét, hanem az életét szeretné visszakapni. Röviden és velősen ezekkel a sorokkal nyit az anime, a koncepció pedig további négy lányra, vele szellemre/átokra és vele problémára bővíthető, közös pont mindösszesen Araragi és persze az a stílus, amit ez a sorozat képvisel
A Bakemonogatari mindenféleképpen jövedelmező befektetés, bőkezűen megjutalmaz az időnkért és türelmünkért cserébe. Shinbou Akiyuki, a szériáért felelős legfőbb dirigátor valami olyasmit tett le az asztalra, ami kezdetben kísérletező szárnypróbálgatásnak tűnt, mára viszonyt az egyik leghosszabb, legkiterebélyesedettebb univerzummá nőtte ki magát. Ugyan nem elhanyagolható tényező az eredeti regényeket szerző Nisio Isin neve sem, ám az, amivé végül is lett ez a sorozat, az javarészt inkább a rendező és a stúdió érdeme. Nagy kanállal adagolt szürrealitás, kifordítottság és stílusgyakorlás, erős szuggesztivitás jellemzi az egész animét, rengeteg mögöttes és bújtatott tartalommal, igaz, ezek nagy része sokszor inkább csak magamutogatás a pozőrködés jegyében - a tényleges jelentéssel bíró metaforákat és szimbólumokat már magunknak kell szelektálni. Mindeközben egy éppen kialakuló hárem részesei is lehetünk, bár ez a kifejezésmód és a mindössze csak keretként szuperáló természetfeletti aspektusa mellett teljesen fogyasztható, sőt releváns része az animének, ahogy maga a
fanservice is. Kevés távol keleti rajzos csoda képes olyan stílusban tálalni a nézőket kiszolgálás intézményét, mint a Bakemonogatari. Igaz, ezek az eladásokat növelő statisztikák elsősorban a férfinézőknek fognak kedvezni, elvégre a lányszereplők tetemes hányada nagyban épít kedvelt
otaku-sztereotípiákra, ám izgalmas dolog azt megélni, ahogy szépen-lassan kibújnak a cselekmény bonyolódásával ezekből a kényelmetlen tipizálásokból.
Végül nem létezhet Monogatari ismertető a dialógusokat szuperlatívuszos ódaénekkel méltató sorok nélkül, hisz ezen a fronton aligha akad komolyabb riválisa az animék univerzumában. Mindezen sorokat alaposan megrágva mérlegeljünk, mikor a következő megnézendő sorozatot válasszuk ki. Könnyen elkaphat a hangulata és stílusa, de ugyanilyen gyorsan ki is vághatjuk a tízedik perc környékén.
Ismertető